Néhány napja nem kicsit morcosan szedtem le a keresztvizet Mark Lanegan új lemezéről, és most itt van egyik jó cimborájának, HBS-nek első szólóanyaga, én pedig végső soron csak megkaptam azt a Lanegan albumot, amit akartam, csak éppen nem arról a helyről, ahonnan vártam. Ja, hogy kicsoda HBS? Nem más, mint Hunter Benedict Shepherd, a Soundgarden basszusgitárosa, akiről jól tudjuk, hogy sokkal több egyszerű basszernél, hiszen badmotorfingeres belépését követően olyan 'garden dalokban tette le a névjegyét szerzőként, mint a Slaves & Bulldozers, a Head Down, a Half, a Zero Chance vagy épp a Ty Cobb. Aki képben van kollaborációival, az tudja azt is, hogy a sivatagi stoner színtérhez legalább annyira szorosan kapcsolódik, mint a grungehoz, és ebből a szempontból is hasonló utat járt be, mint a jó barát Lanegan. Ha ismered a remek Hatert, vagy a Wellwater Conspiracyt, azt is vágod, hogy Bennek kifejezetten remek hangja van, mély tónusú, százszínű bariton, és azt is, hogy ha igazán nekivadul, egyszerre imád kísérletezni, és nyugodtan merengeni a semmibe. Ez a remek szólóanyag pedig a legjobb bizonyíték minderre.
Amikor azt mondom, szólóanyag, azt tessék igencsak komolyan venni, ezen a lemezen ugyanis nemcsak, hogy Ben barátunk írt minden zenét és szöveget, de a dobok kivételével mindent ő is játszott és énekelt fel, ami vitathatatlan muzikális nagyságát és kreativitását bizonyítja. Emellett a borítót is ő választotta ki, ráadásául a produceri munkálatokba is belefolyt, igazi szerzői anyagról van tehát szó, amiktől általában baromira fázom, mert már rengetegszer csalódtam, de erről itt szerencsére szó sincs. Az In Deep Owl meglepően jól sikerült bemutatkozás, majd' háromnegyedórás utazás a negyvenöt éves Shepherd világába, még inkább elméjébe, ahol mindvégig ambivalens atmoszféra uralkodik: a nyugodt melankóliát mindenhol furcsa, sötét zaklatottság lengi körbe, szinte csak arra várva, hogy felszínre törve mindent elsöpörjön az útjából (amire csak percekre kerül ugyan sor, akkor viszont igen ütősen). Ben eredetileg kizárólag akusztikus hangszerekkel felvett lemezben gondolkodott, én pedig nem tudom eleget dicsérni azért, amiért meggondolta magát. Ebben pedig főszerepet játszott elválaszthatatlan társa, Matt Cameron dobos, és egy másik Matt keresztnevű, szintén remek ütős, az általában Tori Amos mellett sertepertélő, de session zenészként is elismert Chamberlain. (Rajtuk kívül némileg meglepő módon még két dobos játszik a lemezen, több hangszeres viszont egyáltalán nem.)
A tizenegy tételes dalfüzér felépítése igazán remek: kezdődik a játék a kimondottan szép, nyugis-akusztikus darabokkal, majd folyamatosan bekeményítünk, hogy úgy a nyolcadik-kilencedik dal környékén a zaklatottság tetőpontján átjutva szép lassan újra a rezignált nyugalomba merüljünk alá a korong végére. A nyitó Stone Pale gyönyörűen szól (mint ahogy egyébként az egész anyag), füttyös akusztikája egy az egyben a korai Lanegan szólólemezek füstös romantikáját idézi fel, ami némi békabrekegést (!) követően az érdekes hangszerelésű, de még mindig egészen nyugodt, alig kétperces Kodába megy át, amiben Cameron hibátlan dobolást vezet elő. A Collide újfent egy törékeny szépségű, kifejezetten slágeres téma, nem kicsit road movie jelleggel (amire a szöveg is ráerősít), Ben pedig valami eszement hátborzongató gitár- és mandolin (!) harmóniákat ereget el, mintegy hangulatfestő jelleggel. A kissé szürkébb Loose Ends ugyanez az iskola, sok újat nem tesz hozzá az összképhez, slágeres refrénje inkább lezárja az első szakaszt, hogy aztán egyik személyes kedvencem, a Neverone Blues vezessen át a korong energikusabb, eklektikusabb, egyben legizgalmasabb részébe.
A Neverone Blues pattogó basszusa, megtört ritmikája és torzított éneke egyszerre idézi a sivatagi muzsikákat és a Jane's Addictiont, míg az utána következő, laza dobbreaket követően jó kis lefelé pengetéssel és kitörölhetetlen refrénnel támadó Veritas újabb csúcspont. Nem csoda azonban, hogy felvezető singlenek azt a Baron Robbert választották, ami a korong közel sem legjobb, viszont legdirektebb szerzeménye, akár Soundgarden dalnak is elmenne, hogy aztán még furcsább legyen utána a The Blue Book kerge eklektikája, igaz, nekem ez a torzított énekű, a háttérben mindenféle furcsa hangeffektet felvonultató dal is bejön. Viszont sokkal inkább a kilences Keystone, amely egyszerre slágeres és feszültségtől vibráló, visszhangos és tiszta, és a háttérben felbukkanó szaxofon által is megerősítve újra megjelenik az a road movie hangulat, amit korábban is érzékeltem. A The Great Syrup Accident sejtelmes hangulata aztán visszautal a nyitódalra, újra felbukkan a fütyülés is, viszont ez sokkal markánsabb basszusfutamokat rejt annál, ami majd lassan át is vezet minket a monumentálisan záró The Train You Can't Win (Holes) bendzsószerű témával operáló, hosszú bevezetésébe. A dalt később kifejezetten mély ének és kísérteties szövegvilág jellemzi, a háttérben nem is annyira szolidan megbújó nagybőgő-kísérettel, hogy a végére még egyszer utószor felgyorsuljon a játék. Nem semmi zárás, az biztos.
Mint ahogy az egész lemez sem az, sokszor kimondottan nyugodt hangulata ellenére sem habkönnyű hallgatnivaló, ugyanakkor legeklektikusabb pillanataiban is egészen slágeres. HBS (ezúttal is) szépen letette névjegyét az asztalra, magánszáma nemcsak bármelyik Chris Cornell szólólemezt röhögve küldi el a francba, de a legutóbbi Soundgarden koronggal is egyenértékűnek tekinthető (pedig azt is szeretem).
