Az, hogy a Headcharger a normandiai Caenből származik, nem túlzottan növelte meg az irántuk való érdeklődésemet, hiszen egy kezemen össze tudnám számolni, hogy hány francia bandát szeretek igazán. Azt hiszem, még maradni is ujjam, sőt, igazság szerint mind az öt megmaradna. A metal/hardcore/rock stílusmegjelölés pedig semmivel sem vitt közelebb a célhoz, hiszen ebbe azért a zseniálistól az értékelhetetlen fosig tényleg bármi belefér. Gall komáinkra egyik véglet sem igaz, egy kicsit tán tucatzene hallható itt, ami azonban inkább jó, mint sem.
A korábban Doggystyle elnevezést viselő banda 2007 októberében megjelent második lemezén hallható muzsikájából én mondjuk a metalt egy pillanatig sem hallom ki, inkább a másik két, fentebb megjelölt stílus újszerűnek nehezen mondható, de könnyen hallgatható keverékéről van itt szó. A zene leginkább egyszerű, túlzott variáktól mentes, koszos rock 'n' roll – amire a totálisan garázs hangzás csak rásegít -, ahogyan azt a nyitó You Wanna Dance You Gotta Pay The Band rögtön megmutatja. Ez a dal csont nélkül rajta lehetett volna például bármely korai Turbonegro albumon is, itt még Seb dalnok nyers, direkt éneke is a fiatal von Helvetét idézi távolról. A rockos dög később is megmarad ugyan, ám egyre inkább kiderül, hogy miért is pont a Customcore szerződtette le a srácokat. Seb énekstílusa egyre erőteljesebben kezd hajazni az olyan hosszú nevű amcsi csapatok énekeséire, mint az Every Time I Die, vagy az A Life Once Lost, kicsit talán túlzottan is szeretne amerikainak tűnni a srác, de legalább a kiejtése is megfelelő hozzá. Az On The Prowlban beérkezik némi hc-s csordavokál is, sok jót ugyan nem tesz a számnak, de legalább nem is zavaró.
Az, hogy az egész játék mégsem folyik át valami Amerikát majmoló tucat muzsikába, elsősorban Babz és Antony gitárosok érdeme, akik mindvégig próbálnak megmaradni a lazább rock témáknál, amik közül talán az Every Tick Of The Clock és az Up To You sikerültek a legjobban. Hogy ne legyen olyan erős a kontraszt, helyenként Seb is megpróbálkozik a dallamokkal, ez korlátozott hangterjedelmének köszönhetően hol jobban, hol kevésbé sikerül neki, de a Do You Think Of Me tisztább részeiben például egész tisztességesen teljesít. A nyitószám mellett ez és a hatos Get Naked a személyes favoritjaim, ez utóbbi leülős középrésze képében végre kapunk egy kis pihenőt is, a korong aztán a Flood The Air zárásáig már nem is fog ilyet tartogatni számunkra. A Let's get fuckin' naked egyébként tényleg kimondottan jól sikerült, aki a végén hallható fifikás témára nem kapja fel a fejét, annak tényleg kár ilyesmit hallgatnia.
Vannak persze töltelékdalok is, főleg a lemez vége felé – az érdekes elnevezésű Bill Murray's Syndrome felpörgetett tempójú alap hárdkórja például nem egy nagy valami - de szódával ezek is elmennek. Az sem elhanyagolható körülmény egyébként, hogy a Rom basszerosból és Gai dobosból álló ritmusszekció mindvégig megbízhatóan alapoz, pontatlanságnak, megbicsakló tempóknak szerencsére nyoma sincs. A gall ötös végső soron nem kínál semmi extrát, megdöbbentőt vagy újszerűt, nem is hinném, hogy ez lett volna a cél, de ami a Watch The Sunon van, az nekem valahogy mégis sokkal jobban bejön, mint a nagy átlag. Lehet hogy ezután max. kétszer fogom még elővenni, de jelen állás szerint egy igen jó szándékú nyolcast megér.
