Shock!

Zavarba ejtő dolog Helmet rajongónak lenni. Az ember valahogy sosem tudhatja száz százalékosan, hányadán is áll Page Hamiltonnal, és az elmúlt években elég változékony felállású csapatával. Persze, zseni a csávó, ez alap, stílusteremtő gitáros (énekesnek mondjuk olyan, amilyen), és ha épp olyan kedve van, akkor egészen remekbe szabott dalszerző is. Csak hát nincsen ám mindig olyan kedve!

Vagy ha van is, akkor sem mindig úgy, ahogy várnánk, mintha őnála mindig kicsit meg lennének csavarintva a dolgok. Bár az is igaz, hogy a Helmet titka mindig errefelé volt keresendő: egyszerű dolgokat szikár, lényegre törő módon eljátszani, sok finom csavarral a belsejébe rejtve.

A kilencvenes években még baromi egyszerű volt a szitu. Az ember főszabály szerint vagy a szaggatott riffek mesterművével, a Meantime-mal vagy az egy fokkal borultabb, Hamilton jazzrajongását is megvillantó Bettyvel ismerte meg őket (a végeredmény szempontjából ez tökmindegy is volt), és ha ezzel egyidejűleg nem bizonyosodott meg afelől, hogy mennyire hatalmas zene az, amit elkövetnek, akkor akár forró ólmot is önthettek a fülébe. Noise rockból kinőtt, mélyre hangolt staccato riffek (tudjátok, az a szaggatott valami, ahol a visszafojtott energia a pillanatnyi szünetekben összpontosul), száz közül felismerhető, kopogós pergőhangzás, a háttérben masszívan alapozó bőgő és kontrolláltan acsarkodó énekstílus, helyenként elszállt, pszichedelikus hangulat - meg aztán olyan slágerek, mint az Unsung, az In The Meantime, vagy a Wilma's Rainbow. Ezeket kaptuk, és akkor már nyilván vissza kellett ásni a Strap It On dühös debütálásáig, ami a hangzástól eltekintve ugyanolyan remek anyag volt, mint két utódja. A tantusz a Judgment Night filmzenealbum hallatán kellett, hogy véglegesen leessen mindenkinek, ez volt, ami először vegyítette össze igazán a rapet és a metalt, de valami olyan színvonalon, ami nyomban minden idők legjobb soundtrackjévé tette (és az is maradt is mind a mai napig). Na, ezt a korongot nyitotta a Helmet a House Of Pain társaságában a Just Another Victimmel, ami jó ideig volt alkoholmámorba torkolló házibulik elengedhetetlen kísérője, valamint lokális rockműsorok kedvelt bevezető szignálja.

Aztán '97-ben jött az Aftertaste, ami visszakacsintgatott a Meantime zúzósabb, morcosabb megoldásaihoz, a maga nemében nem is volt rossz, de a kritikusok nem szerették. Sajnálatos módon a rajongók jelentős része ugyanígy tett, de hát változtak az idők, jöttek az új idők új dalai, és ebben a közegben Hamiltonék már nem okozhattak akkora földindulást, mint korábban. Pedig milyen üdítő látványt is nyújtottak még ekkor is a sok, saját imidzsét túlontúl komolyan vevő rocksztár között, ahogy rövid gatyákban, fehér pólókban, NY feliratú baseball satyikban felmásztak a színpadra, és mindent legyalultak. Mindegy, az évezrednek vége lett, de a Helmetnek még előbb. Hat év pauza következett.

Minden „régi nagy" elkerülhetetlen fátuma, a visszatérés a jó Page-et sem kímélte. Oké, én mondjuk alapból rühellem a nagy kambekkeket, de Mr. Hamilton mindent meg is tett azért, hogy megkeserítse az őszinte örömöt: minden idők egyik legtökéletesebb ritmusszekciója, a Bogdan/Stanier páros nem kért a dologból, így aztán a Size Matterst új társakat csatasorba állítva - mondjuk, azért ők is szőrös tökű profik voltak: John Tempesta és az anthraxes Frank Bello - dobta piacra. Ráadásul minden korábbinál polírozottabb hangzással és populárisabb énekdallamokkal, a dalokat helyenként puszta nótavázlatokká leegyszerűsítve, amivel pont a banda lényegét hajította jó messzire. A mindent összevetve hatalmas csalódás visszatérő korongot azóta sem hallgatom soha, és ha engem kérdeznek, biztos egy lyukas garast sem tettem volna rá, hogy fut a szekér tovább, pláne, mikor Tempesta és Bello is megpattantak.

Pedig futott, ifjú társakkal, új kiadónál új lemezzel, a '06-os Monochrome-mal, ami már sokkal helmetesebb képet mutatott, dühödtebb és jócskán szerethetőbb volt elődjénél, csak ebből meg az izzadságszag áradt kifelé, az öregedő guru nagyon meg akarta mutatni, hogy tudja ő még mindig, mitől döglik a légy. Tudta is, viszont én még mindig úgy gondoltam, rossz ötlet volt visszajönni, hagyni kellett volna a dicső múltat Strap It Ontól Aftertaste-ig szép nyugodtan pihenni a Pantheonban. Most pedig négy év pihenő után itt az eredetileg júniusi kiadásra szánt, majd szeptemberre csúsztatott Seeing Eye Dog, és megint csak nem írhatok mást, mint hogy zavarba ejtő dolog Helmet rajongónak lenni. Mert a lemez nem rossz ugyan, sőt, simán a legjobb az újkoriak óta, viszont van rajta pár dolog, amit úgy kellett volna kukába hajítani, hogy ihaj.

Pedig olyan jól indul minden: a So Longban valamennyi fentebb említett fontos összetevő ott figyel, ráadásul még kellően fogósak is azok a mélyre hangolt riffek, kábé Aftertaste módra, úgyhogy felvezetésnek tökéletes! A címadó lassú szaggatása a legszebb Meantime hagyományokat követi, dühödten, koszosan, ahogy mindig is szerettük. A Welcome To Algiers megint csak szállítja a kellő fogósságot, a végére szépen bele is borulnak a főtémába, kábé, mint a hősidőkben, viszont itt már elkezdek azon agyalni, hogy a Helmet azért nem csak Hamilton miatt volt az, ami - Kyle Stevenson dobolása nem rossz-nem rossz, de hát azért messze nem a John Stanier-ligában játszik.

A bajok aztán az LA Waterrel kezdődnek, ami egy tökéletesen üres darab, a tölteléknóta prototípusa lehetne, és ez különösen a rákövetkező In Person fényében szembeötlő, mely utóbbi együtténeklős, fogós refrénjével voltaképp a lemez slágere, emellett a keménységfaktora is pont megfelelő. Az elszállt-széteffektezett-filmzenés-kvázi instrumentális Morphing egész egyszerűen megdöbbentő ebben a környezetben, olyan hatást kelt, mintha valaki fürdőgatyában menne temetésre. Hasonlóan kegyetlen az And Your Bird Can Sing, ami azzal a mondókaszerű énekkel egy kifejezetten szörnyen sikerült Beatles-feldolgozás, rendszeresen ugratom is. Viszont a két fajsúlyos darab, a málházós White City és a kellemesen borult Miserable baromi jó lett. Ez utóbbira simán rámondanám, hogy rettentően deftonesos, ha nem tudnám, ki művelt előbb ilyen zenét (hát igen, ha már itt járunk, az egész nu metal irányzat kezet csókolhatna a Helmetnek, szépen, egyesével). Zárásnak pedig itt van nekünk a She's Lost hat és fél perces lassú zúzdája, a végét szépen szétszólózzák/gerjesztik, egy kicsit tán túl is nyújtják, de búcsúzásnak megteszi.

Na, szóval. Némileg felemás az összkép, ami pedig ennél is nagyobb baj, hogy a vissza-vissza óta már zsinórban harmadszor. És hiába vannak nagyon jó dolgok, ha három tétel is olyan a tízből, aminek az égvilágon semmi értelmét nem látom. Kár érte, mert amúgy mind a borító, mind a hangzás igen pofás lett, az pedig pláne imponáló, hogy az album öt-hat féle formátumban is napvilágot lát, és van olyan, amelyikhez a tavalyelőtti remekbe szabott pesti koncert felvétele is hozzá lett passzintva! Azt azért kötelező lenne beszerezni valahogy, úgyszintén eljutni november 28-án a Dürer-kertbe, mert élőben még mindig gigászi a banda!

Nagy kár, hogy lemezen már rég nem.