Shock!

Tök jó, hogy az amerikaiak az utóbbi pár évben ismét tudnak – és ebből következően mernek is – normálisan gitározni. Miután a '90-es években a trendváltás jóvoltából a metal mindenütt tiltólistára került, a klasszikus, kiművelt gitározás pár kivételtől eltekintve egyszerűen elfelejtődött odaát, az utóbbi pár év új hulláma azonban megint eszméletlen jó gitárosokat hozott felszínre.

Ezek a fiatal arcok olyan mesterektől lesték el a fogásokat, mint Alex Skolnick, Marty Friedman, Zakk Wylde vagy szegény Dimebag Darrell, és e hatásokat összeeresztve a vérükben lévő hardcore dolgokkal egyszerűen lélegzetelállító dolgokat képesek összehozni. Hívhatjuk ezt a színteret akár metalcore-nak, akár az Amerikai Heavy Metal Új Hullámának, annyi bizonyos – és ezt mindenkinek el kell ismernie, ha szimpatizál ezzel a fajta zenével, ha nem – , hogy a tengerentúli metal undergroundban ismét tudni kell bánni a hangszerekkel.

Nyilván nem véletlen, hogy mindezt a seattle-i Himsa harmadik albuma kapcsán írom le, ezek a fickók ugyanis már előző anyagukon, a 2003-as Courting Tragedy And Disasteren is olyan gyilkos thrash/speed riffelést és szenzációsan ízes szólózást mutattak be, amitől lepetéztem. A John Pettibone énekes vezette ötösfogat a szélesebb köztudatban nem egy bejáratott név, inkább csak kultuszbandának, amolyan titkos fegyvernek számítanak a megfelelő körökben, de az a lemez kétségtelenül a mai napig etalon, és örömteli módon a Hail Horror is hasonlóan gyalul. A zenekar intenzitása a Courting albumon is elsöprő volt, de most még annál is nagyobb koffeintúltengésük lehetett, a 10 nóta ugyanis úgy száguld végig a hallgatón, hogy azt sem fogod tudni, mi történt veled.

A Himsának nincsenek túl nagy titkai azt leszámítva, hogy a tagok alighanem már az anyatejjel is a klasszikus metal és hardcore zenéket szívták magukba, és gyakorlatilag a műfaj minden csínját-bínját kenik-vágják. Itt-ott finom svédes ízekkel elővezetett, javarészt gyors hardcore/thrash/speed elegy ez brutális, ám nagyon kiművelt, cikornyásan egymásba fűzött riffekkel, irgalmatlanul fémes gitárszólók tömkelegével és Pettibone elég monoton, de roppant kifejező hangjával. Egybeforr benne a Slayer, a Testament, a Pantera, a Sick Of It All, a klasszikus Sepultura, az At The Gates, a Carcass és még ki tudja, hány hatalmas banda, méghozzá mindez úgy, hogy közben rendelkeznek egy elég jellegzetes saját stílussal is. A magam részéről egyébként néhol elég erős rokonságot érzek náluk a korai The Haunteddal is, noha a Himsa hangzása azért nem túl meglepő módon jóval amerikaibb, ráadásul az eszméletlen szigor ellenére is rejlik benne valami rock'n'rollos attitűd. Nem valószínű, hogy befordult siránkozók lehetnek a magánéletben...

Ha egyetlen nótával kellene érzékeltetnem, mitől is olyan jó ez a zenekar, az mindenképpen a Destroyer lenne itt-ott az Arise-korabeli Seput idéző falbontó riffjeivel, de hasonlóan megnyerő a pusztítóan intenzív Anathema, az éteri kezdésű, svédes refrénű, 6 és fél perc feletti Wither vagy a szintén klasszikus Sepultura / Slayer típusú riffelésre épülő, zseniális belassulással és az erre helyezett, léggitárért kiáltó szólóval színesített Calling In Silent is. Kirby Johnson és Sammi Curr gitárjátékát feltétlenül ki kell emelnem, de a dobos Chad Davis játéka is atommód húzós. Utóbbi a minden fiatal amerikai metal ütősnél alapnak számító Dave Lombardo és Vinnie Paul mellett alighanem Tommy Lee-t is igencsak szeretheti, én legalábbis egy csomó helyen a Mötley Crüe legendás party vadállatát idéző pörgetéseket, zsíros dobgroove-okat vélek felfedezni a zenében. A Tue Madsen (Mnemic, Ektomorf stb.) biztosította hangzás is fantasztikus, olyan alja van a gitároknak és a doboknak, hogy az még a mai hiperprodukciók korában is párját ritkítja.

Ha szereted a fentebb felsorolt csapatokat és nem zárkózol el a mostani évtized amerikai mezőnyének legjobbjaitól sem, mindenképp érdemes egy próbát tenned a Himsával. Nem állítom, hogy a Hail Horror egy könnyen emészthető lemez, de a minőséggel egyszerűen nem lehet vitatkozni. Rengeteg lemez jelenik meg manapság ebben a stílusban, ez azonban minden, csak nem tucat.