Shock!

Közhelyszámba megy, hogy a néhány éve az amerikai underground főáramának számító metalcore irányzat kifutóban van. Nagyjából látszik már, kik béreltek helyet tartósan is a fémzenék világában, és kik azok, akik szépen eltűnnek majd a süllyesztőben. A seattle-i Himsa kétségkívül az előbbi körbe tartozik majd, még akkor is, ha most tanácstalanul nézel ki a fejedből, hogy ugyan mi a jóisten is lehet az a Himsa.

Hát igen, John Pettibone-ékat eléggé elkerülte a reflektorfény, és ugyan földalatti körökben évek óta jól csengő névnek számítanak, az S-es Killswitch Engage pólóban közlekedő, ritkás barkóval megáldott 16 évesek nagy része nem is igazán ismeri őket. A Century Media is csak most, a hullám erejének csökkenésekor szerződtette le a bandát, és ezt a negyedik lemezt már ők gondozzák. Ez elsősorban azért jelenthet sokat, mert egy ilyen aránylag tőkeerős kiadó támogatásával egy komolyabb turnéra bekerülve a Himsa elég nagyot léphetne előre a ranglétrán.

Hogy milyen is ez a zene? Ha nagyon muszáj, a Slayert, a Panterát meg az At The Gatest persze meg lehet említeni, mint tájékozódási pontot, de ezt 2007-ben kis túlzással igazából minden morózusabb zenében utazó jenki csapat kapcsán megtehetném, így sokkal közelebb nem visz a megfejtéshez, ha nem ismered őket. Ugyanezen okból kifolyólag persze nem tudom kellően értelmesen elmagyarázni azt sem, miért veszem be a Himsától azt a zenét, amit ezer és egy valahol nagyon hasonló bandától két perc után kikapcsolok, holott a lényeg pont az ilyen megfoghatatlan, nüansznyi dolgokban rejlik, amiket csakis érezni lehet. Márpedig a Himsából üvölt, hogy nincs benne egy deka póz sem. Ezek az arcok egyszerűen ilyenek.

A Summon In Thunder nem hoz igazán jelentős változást a tavalyi Hail Horrorhoz képest, ami nem meglepő, hiszen kicsit korábban jött a vártnál – az azelőtti Courting Tragedy And Disaster és az utolsó anyag között 3 év telt el – , de szerencsére ez színvonalban sem jelent különbséget. Bivaly hangzású, agresszív parasztmetal ez a mai követelményeknek megfelelően mélyen dohogó, de a témákat tekintve gyakran teljesen hagyományos thrashes riffeléssel (vajon csak én érzek bennük rengeteg klasszikus, Beneath / Arise korszakos Sepulturát?). Azért nem hiányoznak a heavy metalos gitárdallamok sem, és a legjobb helyeken előkapott ízes, dallamosan nyújtott szólókat is csak dicsérni tudom. Pettibone még csak meg sem próbál különösebb színeket vinni acsargó, nyálfröcsögő bömbölésébe, de nincs is rá szükség, ez egyszerűen így kerek. És hát a lényeg, ami nélkül az őszinteség fabatkát sem érne: jók a számaik. Legyen szó a tika-tikás Reinventing The Noose-ról, a vadbarom Hooks As Handsről vagy a súlyosan ragadós Den Of Infamyről, a Himsa bizony érti a dalkovácsolás mikéntjét. A Given In To The Taking címen futó, negyedikként érkező támadás talán egyenesen az év legerősebb nótája ebben a stílusban, pedig az égvilágon semmi olyan nincs benne, amit eddig ne hallhattunk volna akár tőlük, akár mástól.

A Summon In Thunder semmiképpen sem jelenti a metalcore alfáját és omegáját, de egy végig jó lemez jó dalokkal – és szép, igényes borítóval is, ha már itt tartunk – , amit nyugodtan meg lehet majd hallgatni akkor is, ha a stílus ma még többé-kevésbé reflektorfényben lévő képviselőinek nagy részére már senki sem emlékszik. Lehet, hogy nem kellene rá ennyit adnom, de nekem ez bizony megér 9 pontot.