Ha magyar konceptlemez, akkor Hobo. Elsősorban nyilván a Vadászat, ez a korszakos remekmű, de Földes Laci bácsi ettől eltekintve is mindig szeretett teljes történetekben gondolkodni: Csavargók könyve, Vadaskert, Férfibánat, szólóban meg az I Love You Budapest, a Bakaballada, vagy éppen nemrégiben a Circus Hungaricus – mindannyiszor egy nagy közös vezérfonalra felhúzott dalok sora. De talán még soha annyira, mint a tavalyi Hé, Magyar Joe! esetében. Mert itt aztán tényleg minden alá lett rendelve a főhős élet- és szenvedéstörténetének, a cím pedig nyilván nem véletlenül játszik rá az ismert Hendrix-bluesra, amit magyar nyelven pont Hobo (és persze Deák Bill) tett halhatatlanná, majd negyven évvel ezelőtt.
Jelen sztori szerint Magyar József a hetvenes évek végén született Budapesten, apja jól menő, befolyásos bankvezér, akinek a fiával való kapcsolata kimerül annyiban, hogy rendszeresen veri. Anyja mondjuk még ennyit sem foglalkozik a gyerekkel, aki kikopik az iskolából, focista akar lenni, aztán ebből sem lesz semmi (az nem igazán derül ki, miért nem). Megszereti a bluest, BKV-sofőrnek áll (!), és elveszi feleségül az első nőt, aki hajlandó lefeküdni vele. Enikő, aki egy nagyravágyó, pénzsóvár dög, persze megcsalja, úgyhogy Joe – ahogy az a sorsát mindvégig eleve elrendelő dalban is írva vagyon – lelövi az asszonyt, ad neki két golyót, kettőt. Az eredeti ballada szökött néger fegyencével ellentétben ő azonban feladja magát, bevall mindent, és el is ítélik (életfogytot kap). És itt zárul az első CD, mert bizony dupla anyagról beszélünk, majd kétórányi terjedelemben.
A hangulat eddig sem volt egy fáklyásmenet, innen azonban tényleg az egyik legkomorabb Hobo anyaghoz lesz szerencsénk: előbb a börtönévek és az állandó lelkiismeret-furdalás igencsak plasztikus leírásával, majd a szabadulást követően tovább sötétül a kép, Joe a szabad világban sehol sem találja a helyét. Munkát nem kap, az utcán él, utcazenélésből tengeti magát, egy vak vénember társaságában, míg egy régi osztálytársa szánalomból nem ad neki valami munkát és szállást. És kábé ennyi a bűntudatától szabadulni képtelen férfi története, feloldozás ugyanúgy nincs a végén, mint ahogy remény is alig. Bűnét csak a blues bírja el.
A zenei körítés pedig illeszkedik Hobo elbeszélő szövegvilágához, a kezdeti, kicsit tán könnyedebb, néhol – elsősorban Igali Csanád billentyűjátékának köszönhetően – jazz-elemeket is felhasználó zene a második korongra végképp elsötétül, a legtöbbször komor, szenvelgős bluesok váltanak komor, szenvelgős bluesokat. A zenészek teljesítményéhez persze nem férhet kétség, Hobo mindig is nagyon jó volt a társak kiválasztásában, és a Kiss Zoltán/Pengő Csaba/Igali Csanád trojka szépen meg is osztotta egymás közt a dalszerzési munkálatokat – pedig huszonhét tételről beszélünk ám!
És valahol pont ez a legnagyobb bajom a lemezzel: egyszerűen túl hosszú, ebben a túlírt sztoriban nincsen ennyi. Ráadásul ezek a dalok – az egyébként is egyik főtételnek tekinthető, és talán legszebben sikerült Az angyalok is itt járnak közöttünk kivételével – önállóan, az összefüggő történet ismerete nélkül nem nagyon állnak meg a lábukon. Itt nincs új Hajtók dala, Mesél az erdő, de még egy A fattyú reménytelen szerelme és halála sem – és ez sajnos minőségileg is igaz, mert Hobo ugyan továbbra sem felejtette el teljesen, hogyan kell jó szövegeket írni, de egyre többször csúsznak már be kimondottan kínos momentumok is. Kár értük.
A Hé, Magyar Joe!-n nagyon hallatszik az is, hogy igazából nem koncerttermek, hanem színházak színpadára való mű, mint ahogy az a megjelenést követően több alkalommal meg is valósulhatott a Nemzeti Színházban, Rácz József (hoppá, hiszen ő is Joe!) és természetesen Hobo szereplésével. A szerelemféltésből elkövetett gyilkosság története, és benne a modernkori Magyarország keserű kritikája egészen biztosan úgy lehet az igazi élmény. Mert ebben a formájában számomra még akkor is túlzottan megterhelő, ha megjelenésében és hangzásában egyébként csont nélkül hozza a GrundRecords kiadványaitól már megszokott igényességet.
