Shock!

Érdekes, de pont nemrég fejtegettem sokadszorra, hogy a kevés lemezes bandák a legtutibbak, pláne, ha kevésbé ismertek. Ez mindenképpen jó felütés ehhez a cikkhez is, és amúgy a Holy Mother-téma is kapcsolódhat ide a '90-es, 2000-es évek fordulójának „metálreneszánsza" miatt, amely őket is és a Hollow zenekart is felszínre sodorta ideig-óráig. A mostani H betűseink éppen svédek, és jó húsz-huszonkét éve kihoztak két marha jó lemezt az akkor még nem sztárkiadó, de már azért igen ambiciózusan építkező-növekvő Nuclear Blastnél (ugyebár a Hammerfall sikere lendített rajtuk is igen nagyot).

Dallamos, és ma úgy mondanánk, europoweres zenéjük fogós és ízes volt, ugyanakkor rejlett benne valami szerethetően amatőr báj is, ami leginkább a demós hangzás, a modoros ének és az időnként magyar zenekarok által is kiszuperáltnak hangzó riffek által nyilvánult meg leginkább, de mégis: baromi jó dalaik voltak, és valahogy működött az egész. Még a mi, hagyományos heavy metalt kevésbé komáló kritikusunknak is tetszett annak idején az Architect Of The Mind. És érteni is vélem, miért: olyan „békebeli" feelinget áraszt ma is a két anyag, a külcsín is kimondottan rendben van (na tessék, még egy Holy Mother-párhuzam: ezek is megvannak eredetiben, és senki nem vitte el a haverok közül).

Ehhez képest nem lett az egészből semmi. Persze ezzel nincs is semmi gond, sok jó zenekar nem lép tovább egy erős indulás után, nem mindenkiben van meg a kellő ambíció és a közlési kényszer. Végül is a kreativitiásukat ők is kiélik, amit akartak, közölték, akit érdekelt, meghallgatta, akinek tetszett, meghallgathatja újra bármikor, nem kell ezt az egészet túldimenzionálni. Így aztán van, hogy akár évtizedek is eltelnek, míg újra akad inspiráció. Így volt ezzel a Hollow, pontosabban Andreas Stoltz énekes is, aki 2018-ban, kerek húsz évvel a debüt után adott ki egy új albumot, Between Eternities Of Darkness címmel, amelyet gyakorlatilag teljesen egyedül rakott össze. Kreditált ugyan egy dobost Stalder Zantos névvel, de nem lövöm le a poént, miből derül ki, hogy ez full kamu. Tulajdonképpen ugyanott vette fel a fonalat, ahol a Hollow története abbamaradt, és ennek megfelelően korrekt is lett a végeredmény, de a modernebb hangzás miatt talán pont a zene egyedisége csorbult kissé, hiszen 2018-ra már minden házi „stúdióban" felvett metállemez kábé ugyanúgy szólt. Ez is felértékeli a régi dolgokat, például a maga korában szegényes soundnak tartott első két Hollow-lemez hangzását. Na de sebaj, lényeg hogy a jó Andreas kedve újra megjött az aktív zenéléshez-zeneíráshoz és idén új albummal örvendeztette meg híveit, már akik persze értesültek róla – ismerjük el, a netes világban ennyire fű alatt alkotni nem kis fegyvertény, de a srác bizonyára zsigeri vonzalmat érez a hőskor iránt, amikor alig áramlott az infó.

Aki nem ismeri a korábbi lemezeket, afféle hagyományos metálra gondoljon, bár a külföldi ismertetők gyakran dobálóznak a prog címkével is velük kapcsolatban, pedig ennek behatása nagyon minimális. Inkább egy kis misztikum érhető tetten, de az a legtöbb északi bandánál befigyel. Fogalmam sincs, milyen lehet ezzel a zenével most először találkozni, de aki ott volt a kezdeteknél, annak kellemesen ismerős lehet majd az atmoszféra. Picit most talán keményebb, modernebb az összkép (a Birth hangulatos, szinte doomos nyitás, a Sunrise-ban még némi thrash is megbújik, ami eddig nem volt jellemző). Andreas hangja mit sem változott, talán a kor miatt mélyült, érett egy picit, de a dallamai, hajlításai is ugyanolyanok, mint annó. Az Every Drop Of My Bloodban például kihozza magából a maximumot, itt tényleg hatalmasakat énekel és úgy általában továbbra is ragadnak a témái. Az össz-hangzás persze full dobgépes, de a gitárokat tisztességesen sikerült belőni a szoftverekkel és azért az is elmondható, hogy barátunk sokkal jobban riffel, mint szólózik. De élvezetes tud maradni a zene – már csak azért is, mert átlag három és fél percesek a dalok és az egész nincs több mint 36 perc.

Az első két anyaggal szemben ez egyértelműen nem zenekari produkció, hanem hobbi szólóprojekt, részben önszórakoztatás (ezúttal a borító is elég béna, simán ez is saját munka lehet, erre azért költhetett volna, hogy kinézzen valahogy), de bárcsak minden hasonló album megütné ezt a szintet!