Shock!

Nemcsak azért fogalmaztam úgy az eseményről posztolt fotó mellett a kísérőszövegben a Shock! közösségi felületén, hogy az idei év legkultikusabb buliján vagyunk, mert egyáltalán létrejött, hanem mert a Holy Mother tényleg sportot csinál a kultstátuszból. Kezdjük ott, hogy hiába jelent meg idén új lemezük a semmiből tizennyolc év után (bár mi is írtunk róla, egy pillanatra kult-szakértő Kiss kollégám sem volt képben ezzel kapcsolatban), a korábbi munkásságuknak nyoma sincs a streames helyeken (kivéve az Agoraphobiát), a YouTube-on pedig, ahol tényleg minden elfelejtett '80-as évekbeli zenekar teljes lemezei egyben fent vannak, csak foszlányok találhatók az első három-négy anyagból. Ha pedig az ember orosz barátaihoz fordul segítségért, kiderül: annyira kevesen seedelik a diszkográfiát, hogy hetekig fog tartani, mire lecsorog az életmű. Persze aztán a telekre transzportált CD-gyűjteményben megtaláltam a Toxic Raint, amire már nem is emlékeztem, hogy megvan, és szerencsére egyik haverom sem vitte el, amikor szabadvásárt hirdettem anno. Remélem, az újrakiadás-láz eléri majd a Holy Mothert is, mert tényleg az ezredforduló környéki lemezeik a legütősebbek.

Persze élőben gyakorlatilag tökmindegy, mit tolnak, mert Mike Tirelli is azon amerikai őstehetségek közé tartozik, akik bárhol, bármikor, bármit adnak elő a színpadon, azt a jelenlévők kajálni fogják. Nála nemcsak az őserejű, bivaly hang, hanem az előadásmód is genetikailag kódolt – ha nem sodorja el a heavy metal annak idején, akkor valamelyik Broadway-színház környékén sűrítene ez a szikár, sajtkukacmozgású, New York-i olasz srác. Ugyanúgy el tudnám képzelni a Macskák tánckarában, mint a Hair Bergereként, de valljuk be, a heavy metal kedvelői sokkal jobban jártak azzal, hogy Dióéval rokon hangadottságait inkább ebben a zenei környezetben kamatoztatta. Tegyük azonban hozzá: nem eleget. Az, hogy valamiért nem igazán indult be a szekerük a 2000-es évek elején, és hogy aztán súlyos betegséggel kellett Mike-nak megküzdenie, egy dolog, de hiába hívták a Messiah′s Kissbe (ami nyilván nem nagy banda, de mégis, a német piac lehetőségei nem rosszak általában) és a Riotba, nem igazán sikerült nagyobb ismertségre szert tennie. Nem mintha izgatná magát emiatt, a csávó nagyon egyben van, laza és fesztelen, de remélem, többet is megtudunk majd róla a hamarosan érkező interjúból. Az mindenesetre biztos, hogy senki meg nem mondaná, hogy valaha is bármi egészségügyi problémája volt (azt inkább hagyjuk is, hogy mi hogy fogunk kinézni 55 évesen, amennyi Tirelli most), a hang pedig semmit sem kopott. És ahogy mondtam: bármit énekelhet.

A Holy Mother zenéje eleve mindig is kacsintgatott a modernebb zúzás felé, tehát a Vicious Rumors/Metal Church-vonalnál is kissé nehezebben befogadható, főleg, ahogy az Agoraphobia felé haladunk a sorban, és a setlist azért nagyrészt az új anyagra épült. Megkaptuk persze a Toxic Raint (kétszer is, mert nem készültek ráadással), az első lemez Prince Of The Gardenjét, a Holy Diverrel induló Dio-egyveleggel tulajdonképpen a Criminal Afterlife-ot is megidézték, sőt, volt Messiah′s Kiss-nóta is, de ezeket leszámítva újabb tételek voltak műsoron. Mondjuk az új lemezen önfeldolgozott, Toxic Rain-es The River szintén régi dal, de különlegességnek ott volt a nyilván Eddie Van Halen emlékére felvett és itt előkapott Mean Street is. Az instrumentális témázgatás is élvezetesnek bizonyult, itt legalább a hangszeresek is kaptak egy kis teret (a Face This Burnt feljátszó csapat jött Mike-kal ide is), és amúgy összességében baromi jó kis bulihangulatot sikerült kialakítaniuk az S8-ban. Itt általában under-underground zenekarok társulnak hétvégenként baráti körnek játszani, a Holy Mothert is egy ilyen eseményre szervezték rá, tehát a közönség nagyon kis része érkezett kimondottan miattuk, de meg kell hagyni, hogy a többi banda (gondolom) tagsága és táboraik is kitettek magukért hangulatcsinálásban – a buli közepe felé a nézőtérre létrát (!?) behozó arc és a spárgázó rockersrác külön pirospontot érdemel. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a zenekar is remekül érezte magát (a második Toxic Rain tényleg nem volt megbeszélve például), és Tirelli szokásos „legjobbközönséglegszebbváros" tirádái is őszintének hatottak, főleg, hogy négy napot töltöttek Budapesten a horvát bulik törlése miatt (ha jól tájékozódtam, a kábé öt európai koncertből csak ezt és egy lengyel bulit tartottak meg – ez is eléggé kult!), és bizonyára élvezhették a főváros vendégszeretét, ami ilyen cudar időkben még forróbb lehet, ha az ember jó vendéglátóhelyeket fog ki turistaként.

Idén valószínűleg megint nem lesz sok értelme évkoncertje-listát csinálni, mert gyakorlatilag az összes az, amire eljuthatott az ember, de annak azért kimondottan örülök, hogy ismét van klubélet, és a tendencia azt mutatja, hogy most már marad is. Kell az élőzene, kell a metál – viszlát a Remorse/Archaic-bulin a két ünnep között!