Shock!

Szerintem ha nem is személyesen, de névről-arcról vagy legalább a netről szinte mindenkit ismerek Magyarországon, akinek mondhat valamit a Holy Mother zenekarnév. Mike Tirelli énekes zenekara olyannyira underground, hogy még kultikusnak sem feltétlenül nevezném őket, viszont a '90-es évek végének metal revivalját egy zseniálisan jól sikerült albummal kapta telibe a csapat. A '98-as Toxic Rainből talán nem fogyott annyi, mint a Legacy Of Kingsből, a Visionsből vagy akár a Something Wicked This Way Comesból, de aki akkor és ott a felszín alatt is követte a színtér történéseit, pontosan tudja: az éra egyik legjobb lemezét tették le az asztalra.

A Dio-iskolában nevelkedett, előadásának dinamizmusával a legtökösebb amerikai power metal frontemberek közé kívánkozó Tirelli amúgy még a Burning Starrban tűnt fel egy évtizeddel korábban, ahol három szintén baromi jó lemezen szerepelt, akkoriban ezeket is rengeteget hallgattam. A Toxic Rain közvetlen folytatása, a Criminal Afterlife még nagyon rendben volt, de aztán idővel megfáradt, majd el is halt a történet. Mike párhuzamosan még felbukkant a Messiah's Kiss élén, majd egy rövid ideig a Riotban is tolta, aztán egy súlyos gyomorrákon is átesett, de végül szerencsére győztesen került ki a harcból. Most pedig tizennyolc (!) teljes évvel a legutóbbi Agoraphobia után itt a Holy Mother visszatérő albuma.

Kíváncsian vártam, mivel rukkol elő Mike ennyi idő után ezen a néven, de nem vert le a lábamról maradéktalanul a végeredmény. Szerencsére ma sem fér hozzá kétség, hogy emberünk igazi énekes őstehetség: fölényesen uralja bivalyerős, ám hajlékony, képzett hangját, ráadásul megvan benne az a sajátos rock'n'roller attitűd, ami ezen a vonalon jellemzően szinte csak az amcsi énekesek sajátja. Veleszületett dallamérzékének köszönhetően gyakorlatilag bárminek fazont tud adni, tehát a lemezt bármiféle különösebb károsodás nélkül el lehet hallgatni. Mivel nagyon szeretem Tirellit, jól el is vagyok a Face This Burnnel – viszont többet is ki lehetett volna hozni ezekből a dalokból. Vagy talán más formába kellett volna önteni őket? Nem tudom, de ez így, ebben a formában érdekes lépés, főleg ezen a néven.

A zene összességében heavy metal, de ha – hozzám hasonlóan – a Toxic Rain gőzhenger-szerűen gyaluló, ám hatalmas dallamokkal teli zúzdáját kötöd a Holy Mother névhez, elsőre azért szerintem te is felvonod majd a szemöldöködet. A Face This Burn ugyanis a kevésbé hagyományőrző oldalról nyúl az örökséghez. Mike érzésem szerint megpróbált korszerűbben fogalmazni, de ugye erősen relatív, hogy mikor mi számít korszerűnek. Ennek következtében az album pont olyan lett, amilyet épp az említett metal revival előtti években készítettek a '80-as évekből származó, megfeneklett karrierű zenekarok. Nehezebb a dallamvilág, sötétebb, kevésbé direkt, agyasabb a megközelítés: tudod, ez volt az az éra, amikor az efféle csapatoknál alapnak tekinthető Judas-, Sabbath-, Maiden-hatások mellé már az oldalvizekről beeveztek a következő éra nagyjaitól eltanult fogások, csipetnyi panterás groove-osság itt, leheletnyi chainses dallamhajlítgatás ott, óvatos elektro-színezés amott. A '90-es évek Tracy G.-vel készült DIO-lemezeinek hangvétele például egyáltalán nem áll távol ettől az anyagtól. Ha jók a dalok, elvagyok a hasonszőrű albumokkal, de a többségnél felemás sikerrel végződtek az efféle kísérletek. Ráadásul ez az éra ma már ugyanúgy a történelem homályába vész, mint a metál fénykora egy kanyarral korábbról. Magyarán szólva nehéz értelmezni, mire akart menni Tirelli 2021-ben egy olyan lemezzel, ami kis túlzással simán kijöhetett volna akár 1995-ben is. Főleg, hogy számos kollégával szemben ő maga akkoriban hallani sem akart a korszellemhez igazodásról. Többek között épp ezért tudott annyira átütően hatni a maga legjobb formájában a Holy Mother...

Persze ha félreteszem az agyalgást meg a névhez társított képzeteimet, és kizárólag a dolgot önmagát nézem, rendben van ez az album. Mike előadásmódja, dallamai elviszik a hátukon a tizenegy dalt, ember legyen a talpán, aki beleköt az olyan nóták melódiáiba, mint a Face This Burn, a The Truth, a Prince Of The Garden, a Wake Up America vagy a Today. Viszont helyből sokkal jobban tetszenének színesebb hangszereléssel, kiműveltebb, érdekfeszítőbb gitárokkal. Bár ez bizonyára koncepció lehetett, Greg Giordano jellegtelenül mechanikus, puritán, fapados és lebutított riffelésén, szólómunkáján határozottan lenne mit színesíteni, és ugyanígy a hangzás is furcsán erőtlen, lefojtott lett. Annak pedig végképp nem értem az okát, hogy minek kellett az anyag végére odaerőltetni a '98-as The River új változatát. Maga a dal persze baromi jó, csak pont nem illik ide a maga zakatolós tempózásával.

Mike Tirelli ma is nagy király, összességében korrekt is ez a zene, de lehetne jobb is. Néha biztos lepörgetem majd, de magasabb pontszámot sajnos nem látok indokoltnak, pedig reméltem, hogy kedvenc lesz belőle.