Shock!

„100% raw, unclean, uncut heavy fucking metal!!!" – ez vagyon ráróva a Honey For Christ új EP-jét rejtő promotasak hátoldalára. Az egyszeri zenerajongó persze már kapásból gúnyosan vigyorog az olyan kitételeken, hogy „100% raw", meg naná, hogy a fucking-ot is bele kell tenni a meghatározásba, hogy jó tökösen hangozzon. Szóval, helyből bűzlik. Pedig ezúttal nem kéne, hogy így legyen, mivel a HFC tényleg valami ilyesmiről szól.

A logó alapján elsőre beszartam, hogy valami istenkáromló black formáció sül ki a dologból, a sötétben magányosan összegörnyedő kisfiú jelenléte (ő képezi a borítót) azonban inkább a melankolikus zenék, a doom/dark/goth metal (nem kívánt törlendő) vidám hangjaira utalt. A megfejtés aztán egy sajátos zenei utazás lett a deathtől a doomig, mégis, ha zenekarneveket kéne felhoznom, akkor olyanokat mondanék, hogy Katatonia, My Dying Bride, Primordial meg az Anathema. Legalábbis az atmoszféra-teremtő képességük miatt. A felsoroltak többségével mondjuk eléggé egy felől is származik a Honey, mivel hőseink északírek. Mint azt jól tudjuk, arrafelé általában csupa móka és kacagás az élet (bár egy ideje már talán nyugi van végre), ennek megfelelően a HFC muzsikája is vidám konzumzene.

A barátságos című Satan & Swastika death cséplés/thrash reszelés kombóval nyit, aztán lehiggadunk, a vége felé pedig már belefér egy kis klasszikus szólóval megkoronázott hangulatos levezetés is. Aztán megint elölről. Minderre jön Andy Clarke gitáros/dalnok orgánuma, aki jobbára tisztán énekel, csak néha engedi szabadjára a bent lakozó vadállatot, olyankor is csak rövid időre. Hangja semmi igazán különlegeset nem kínál ugyan, mégis egész jó hallgatni. Pláne, hogy a lemez előre haladtával egyre jobb lesz (vagy csak a fülünk szokik hozzá, ki tudja?), és egyébként is csak kényszermegoldás, hogy ő danol, mivel a korábbi énekes, Jason Hendry az előző EP után istenhozzádot intett társainak.

A The Final Transition már inkább a klasszikus metal nótaszerkezet irányába kacsingat, tagadhatatlan a Maiden hatása, de egye fene, ez is jól sikerült. A címadó ismét egy rapid tétel, a gitárok húznak rendesen, Chris Armstrong dobos plusz karokat növeszt, Andy pedig a végén kicsikar magából egy kis hisztérikus üvöltözést. Jól áll neki, a későbbiekben is alkalmazhatná. (De nem fogja, majd csak a lemez végén.) Egyre inkább azt veszem észre, hogy számról számra jobb a korong. És ez így is marad.

A több mint nyolc perces Sorrow Descending egy hoszú, lassú keringő az elhagyatottsággal és a kétségbeeséssel. Ezt a számot szerintem még az Anathema sem hagyta volna le - mondjuk - az Eternity-ről. A végén kicsit beröffent a gitár, de alapvetően a fagyos hangulat és a fájdalmas ének görgetik előre a dalt. Király! Nem kevésbé a záró Signs Of Bitterness, ami szintén egy siratódalt idéz, bánatosan búgó gitárja hegedűt mímel, az ének nagy részén effektezés figyel, majd kinő belőle a lemez legjobb refrénje, a „Szááááájgnsz of bitööörneeeeessz"-lezárás pedig igen markánsra sikeredett.

Az északírek nemes gárdája személyemben egy új rajongót üdvözölhet, aminek hírére biztos a seggüket verik a földhöz örömükben. Kilencest pedig azért nem kapnak, mert igencsak gyér a hangzás. Értem én, hogy szikárnak kell lennie, hogy meglegyen a „100% raw"-dolog, de ez aránytalan, meg kicsit poros is, bezony. Na sebaj, majd az első nagylemeznél, ami felőlem akár már holnap is jöhetne.