Shock!

Peter Tägtgren ráérősen terelgette az utóbbi években a Hypocrisy dolgait, immáron nyolc év telt el az akkor kiválóra értékelt End Of Disclosure óta. Sokak bánatára Peter inkább stúdiós dolgokkal kötötte le magát, na meg Till Lindemann társaságában múlatta az időt. Így utólag elmondhatjuk, hogy utóbbi formáció nagyra törő tervekkel indult, de kérészéletűnek bizonyult, és ugyan Tägtgren visszafogottan nyilatkozott a szétválás okairól, azért sejteni lehet, hogy mi minden miatt csúszott/csúszhatott meg a történet. Ne feledjük mindemellett, hogy a Pain projekt is nagyjából tetszhalott volt – legalábbis ami a lemezeket illeti. Aztán tavaly, bő négy év után egy feldolgozás és egy saját partiállat dal jelent meg utóbbi fedőnév alatt, remélhetőleg ezeknek is lesz bővebb folytatása. De ne tereljük túlságosan mellékvágányokra a témát, a terep most a Hypocrisyé, az új album, a Worship pontosan oda evez vissza, ahol a főhős gyökereit találjuk. A lemezen tizenegy jófajta svédacél, hömpölygősen erőteljes, vérbeli Tägtgren-féle Hypocrisy-dalt hallhatunk, nem mást.

A rajongók örülni fognak a lemeznek – én is kimondottan szeretem Tägtgren dolgait, igazából teljesen mindegy, mit csinál, vevő vagyok rá, így nyilván örömmel vetettem rá magam az új dalokra. Tényleg nagyon sokat szólt, elsőre bejött, de hagytam neki időt, és kicsit túl is hallgattam, legalábbis perpillanat úgy érzem. Mert akad némi fenntartásom, annak ellenére, hogy egyrészt erős lemeznek tartom a Worshipet, másrészt azonban az ellentétes sarokban az látszik, hogy nincs új a nap alatt. Persze ezen még simán tovább lehetne lendülni, ha a koszon kívül valami tapadósra lelnénk. Hiába hallgattam rommá a számokat, valahogy nem marad meg utánuk semmi, skizofrén módon mégis jólesik újra és újra elindítani a Worshipet. Lehet, hogy csak az én agyam fáradt már el év vége felé, és nem fogad be új zenéket, de perpillanat úgy érzem, hogy tök jó az egész, csak valami nagyon apró, icipici fűszer nekem még hiányzik, hogy leessen az állam az új szerzeményektől. És ez tényleg szubjektív, mert objektíven nézve működik itt minden, nem véletlen, hogy egy rossz szót nem hallottam még a lemezről.

Az album a szokásos módon tömören, jól szól, van súlya, éle, mélysége a hangképnek, a dalok meg forgószélként ragadnak magukkal. A címadó, nyitó Worship klasszikus tikatikás death metal, a következő Chemical Whore-ban érzek némi kikacsintást a Slayer felé, de ez számomra sosem baj, sőt, de nincs sok szléjerezés itt, mert gyorsan középtempós tipikus Hipó-dallá formálódik a téma. Mivel imádom a monoton parasztriffelést, ezért az Another Day középrészénél a leállós döngölés az egyik kedvencem, de a They Will Arrive sokat ígérő rifftengerében is találtam kapaszkodót. A Greedy Bastards ismét tempósabb, riffelős, tipikus koncertre való, bólogatós forma, aztán ez így folytatódik a továbbiakban: tempóban változatosak, a riffekkel nem spóroltak, a hangulat is ott van a szeren, és ahogy hallgatom, igazából megint nem értem, hogy mit is hiányolok innen. Peter Tägtgren hol mélyebben hörög, hol blackesebben károgósra veszi a figurát, énekdallamot itt ne várj, a melódiákat a gitártémák és a pazar gitárszólók hozzák.

Most, hogy így sokadik plusz egy alkalommal újra meghallgattam, a saját kis meghasonlott énem úgy gondolja: ezzel a tizenharmadik lemezzel a sorban sok újat nem tud már mondani ez a trió, de még mindig kiválóan képesek szórakoztatni, így egy erősnyolcast mindenképpen megérdemelnek. A műfaj és a zenekar rajongóinak meg természetesen kötelező.