Shock!

Majdnem négy év elteltével jelentkeztek újra stúdióalbummal a svéd klasszikusok. Már az előzetes alapján valószínűsíthető volt, hogy lazán hozzák az A Taste Of Extreme Divinity színvonalát, a teljes anyag ismeretében pedig kijelenthető: az egész Hypocrisy életmű legjobb darabjai közé sorolhatjuk az End Of Disclosure-t, egyszerre időutazó és mába simuló, azonnal meggyőző profizmusával.

Beletoltak itt mindent, amitől Hypocrisy a Hypocrisy: fasza minőségben omlanak a fejünkre a death-alapok, amelyeket precíz tudatossággal turbóznak fel meghökkentően kidolgozott dallamos cafrangokkal, refrénekkel, de soha nem receptszerűen. Ahol szerintük nincs helye a lírának, ott marad a mindent elsöprő földgyalu, például a United We Fall esetében. Egyébként is hódolat Peter Tägtgrenéknek azért, mert huszonhárom év elteltével eszükbe sem jut új koncepciót barkácsolni sem a műfajnak, sem saját maguknak. Nem definiálják újra önmagukat, nem blöffölnek gyökerekhez való visszatérésről és nincs szükségük interjútengerre ahhoz, hogy megmagyarázzák saját világképüket. (Mint teszi azt például a világ állítólag legnagyobb és egészen biztosan legszétzuhantabb metal zenekara.) Megy minden a maga útján, könnyedén zúdulnak a legsúlyosabb témák is, semmi erőlködés, semmi dülledt szem, semmi zavar az erőben, agy be a forgódobba, brutál mosás, centrifuga, öblítés, szárítás, teregetés. Ahogyan kell.

Rögtön a slágerszámmal indul az album, a címadó dal refrénje mellett nyugodtan el lehet majszolni a reggeli myrémes kenyeret a durva kakaóval, miközben elolvasunk néhány fertelem lemezkritikát, megírunk egy cikket a kabócák szikrit világáról, plusz borotválkozunk, majd füvet nyírunk a kertben, de még így, oda sem figyelve is agyunkba ragad, mint légyszar a likőrös üvegre. A Tales Of Thy Spineless mind zeneileg, mind szövegileg esszenciája az End Of Disclosure-nek. Durva zakatolás mögé húzott billentyűs refrén, amely átcsap egy szájszélnyalogatós, ropogósra sütött groove-os betétbe, hogy azután visszakanyarodjon a brutalitáshoz. Itt kell megemlíteni a még mindig gyönyörű nevű Horgh mesteri dobolását: tökmindegy neki, hogy black vagy death metalt püföl, könnyedén vezeti a többieket szakadékból a hegycsúcsokig (a könnyedén szót bőven ellensúlyozza a tonnás hangfalrobbanás), ráadásul – szőröspöcsű vén rókaként – ő sem akar feleslegesen villogni, minden természetes hangzású ütésének helye és oka van. Mellette Mikael Hedlund basszusának tökéletesre kevert játéka hab a tortán.

A The Eye már-már thrashbe hajlik az egyébként is lazán értelmezhető melodeathből, ezzel akkora műfaji káoszt varázsolva elénk, amelyet csak a legnagyobbak engedhetnek meg maguknak. Nincs pánik, a Hypocrisy oda tartozik, csuklóból oldják meg a képzavart, pazar végeredménnyel. A már említett United We Fall tényleg nem szarozik sokat, szövegileg az „I hate, we hate, we all hate what you stand for / I pay, they pay, we pay the price for your lies" és szinonimái pedig mindent elmondanak. (Kínosan finnyás vagyok a szövegekre, de a Hypocrisy esetében nem tudok kötözködni. Helyén van minden, ehhez a súlyhoz ez kell, ráadásul Tägtgren nem is hörög-vinnyog-gurgulázik-böfög nagy ostobaságokat.) A 44 Double Zero refrénje akár régi Megadeth is lehetne: a Hypocrisy játékossága nem ismer határokat, ami - valljuk be – nem túl gyakori az ennyi ideje működő death bandáknál.

A Hell Is Where I Stay óvatos doomolásal visszakanyarodik a klasszikus halál metalhoz, szinte felüdülést nyújt a melodic dzsungelhez szokott fülnek, de csak a Soldier Of Fortune máris dúdolható kezdéséig. (Nem beszélve a gitárszólóról, amely egy hazai táncdalfesztiválon is simán elment volna a hetvenesekben, és ezt még véletlenül sem sértő szándékkal írom, inkább a dallamosságra utalnék, amely itt már tényleg határokat feszeget.) Horgh ezért a nótáért külön piros pontot kap, élvezet hallgatni a dobolását, pedig ha valamit, hát ezt haknira vehette volna. Nem véletlenül Immortal a csóka. A When Death Calls szaggatott, hol lenyugvó, hol old schoolba nyúló zakatolása után a hatperces The Return zárja az albumot. A rövid akusztikus bevezetőt dübörgő, doomos orkán szaggatja szét. Tägtgren károg, hörög, morog és az istenek visszatéréséről mesél, amit a kormányok és bankok majd jól megszívnak. (Ha valakinek a már többször elrabolt Pataky Attis jutna eszébe, az nyilván a véletlen műve. Itt sokkal izmosabb ufózásról beszélünk.) Új korszak köszönt ránk, minden a nulláról indul, hörgi zárszóként a próféta, de szerencsére ez csak a dalszövegre és nem zenekarára vonatkozik. Sokszor háborgunk, amiért egy banda nem lép előre, a Hypocrisy esetében ilyesmiről szó sincs. Stílusának nagymestere, magát nyírná ki, ha nekiállna teszem azt a death metal Luluját kiötletelni.

Az év egyik legjobban várt nehézalbuma az év egyik legjobb albuma is egyben, a szilveszteri listán mindenképpen helyet kap majd. Kilenc nóta (bónuszosoknál tíz), éppen elég, hogy néhány évig elcsócsáljuk, mert ez biztosan nem az az anyag, amit megkukázunk néhány hallgatás után. Ott marad szépen a kötelező mappában, szóljon csak, ha úgy hozza kedvünk, márpedig gyakran úgy hozza. Ajánlom mindenkinek, aki az eszeveszett kilencvenes éveket siratja, de annak is, aki újdonságra vágyik. Bár ellentmondásnak tűnik, a legtömörebben és legtalálóbban egy komment fogalmazta meg az End Of Disclosure lényegét: olyan, mintha egy válogatásalbumot hallgatnánk, csak éppen új dalokkal. Lehet, hogy ez sokaknak nem tetszik, indulhat egy laza fanyalgás a trendi beütéssel („régen ez is jobb volt"), de nem tudom osztani a fikateóriát. A Hypocrisy évtizedekkel a megalakulása után is képes kimagaslóan jó albummal előrukkolni, abban a korban, amikor a legnagyobbnak kikiáltott bandák is akkorát blöffölnek egy-egy új lemezzel, hogy mi szégyelljük magunkat helyettük. Ne legyünk hipokriták. Az End Of Disclosure ismerős lehet a régi füleknek, de ez talán csak növeli értékét. Őszinte, klasszikus, profi és nagyon szerethető.

Minden képmutatás nélkül.