Shock!

Az Immolation olyan zenekar, ami nem hülyéskedi el a dolgot. Megtehetnék pedig, elég régóta vannak már a bányában, mégsem lustultak el, a léhaság meg soha nem is tartozott a jellemvonásaik közé. Mondjuk mindez azt is jelenti, hogy ha a bányában sötét van – és ott bizony sötét van –, akkor nem kapcsolnak lámpát, hanem konokul túrnak tovább, egyre mélyebbre. Vagy épp egyre feljebb, vagy valamelyik irányba, mindenesetre a végén csak visszatérnek oda, ahol bizony sötét van, sőt, mi több, el sem hagyják a sötétet, s így végül mindegy is, merre ásnak, végül úgy mozognak, hogy egy helyben maradnak. De ők ott érzik jól magukat, a sötétséget szerkesztik, formálják, ez az egy szín, a sötét az ő kedvencük, a világuk, amibe némi fény csak belerondítana. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az Acts Of God a csapat tizenegyedik lemeze, és ezzel mindent elmondtam. Mondanivalóm azonban mentes az értékítélettől, vagyis hát lehet annak is venni, és akkor konfliktushelyzet lép fel, én ugyanis, minden súlya ellenére (el)bírom az Immolationt, és aki bírta a tizedik, meg a kilencedik, meg a... szóval a többi albumukat, az újat is örömmel elcipeli, legfeljebb megfárad egy kicsit a végére. Szóval egyfelől egy új Immolation jó, másfelől pedig a sötét az sötét, a barlang meg barlang.

Máig nagy kedvencem a 2010-es Majesty And Decay. Emlékszem, arról a lemezről igen szépeket írtam, azt hiszem, az a recenzió eddigi shockos pályafutásom csúcsa, nem is igen akarom, nem is tudnám felülmúlni. A legutóbbi Atonement is olyasmi, ami jó, hogy elkészült, sőt, kellett is, hogy elkészüljön, általa épül-szépül a death metal. Elöljáróban már most elmondhatom az új lemezről, hogy a két említetthez hasonló pályán mozog, ám azokhoz képest összeszedettségben, koncentrációban némileg szerteszéjelebb van.

Kétféle death metal lemezt ismerek (igazából nyilván többet, de most a kötelező okoskodás miatt redukáljuk kettőre): vannak a bozótos fajták, ahol addig bolyongok a nagy gallysűrűségben, míg nem találok egy nagyobb sziklát, amire felkapva, azt támpontként használva jobban beláthatom a terepet, valamint vannak a death metal Thrillerjei, ahol minden dal sláger, vagyis kívánatosra formázott bokorcsodák, amik között kellemes sétát tehet az ember. Hogy az Immolationnél maradjunk: a másodikba nálam a Majesty tartozik, míg az elsőbe az új anyag.

Az Acts Of Godnál egyébként nem is annyira magával a hangszeres sűrűséggel, a töménységgel van bajom, hiszen az igen hülyén nézne ki egy Immolation-rajongónál, hanem egyszerűen a már említett, látszólagos szerteszéjjeliséggel. Keresnem kellett egy vagy két olyan dalt, ami alapján jobban megérthetem, mit is akartak itt és most Robert Vignáék. Nyilván, erős lemezt készíteni, zúzni meg túrni, átvitt értelemben gyilkolni. De a zúzásnak is megvan a maga filozófiája, a zenei agresszió sem céltalan (elég csak Richard Claydermanra gondolni). Szóval ehhez a lemezhez úgy álltam, hogy na, akkor keressük azokat az alappilléreket. Jó kiindulópont lehet tehát az albumhoz a The Age Of No Light, amit a csapat is kiemelt mozgóképbe törve, és hát ők már csak tudják. Egyfelől nem rejt semmi meglepőt a szám, Immolation a javából, másfelől viszont itt is érzékelem azt a szétszórtságot, amiről már odébb beszéltem. Van itt minden, gyorsulás, lassulás, leállás és beállás, szólóröppentyű meg feszültségében is lazább témázgatás, és azért az immolationös komorkodós hangulat is itt lebeg, csak épp hiányolom az egészet összetartó, láthatatlan erőt. Gondolok itt arra a mindent szétvető dinamizmusra, ami mondjuk az Atonementet kiemelte a banda 'gráfiájából, vagy pedig arra a súllyal kent morózus légkörre, amit a Majesty minden ízében képviselt. Persze, van itt is dinamizmus meg légkör, csak valahogy felhígultak. Az újabb kori Immolation-anyagok közül még tán a Kingdom Of Conspiracyre hasonlít leginkább ez az új, és mégsem. Azaz tipikusan olyan lemez, ahol az arány az inspiráció vagy lelkesedés és a rutin között az utóbbi javára dőlt el.

No persze itt is akadnak ihletettebb darabok. Az Immoral Stain ázik a bandára jellemző, wagneriánusan dagályos, mégis sodró pátoszban, és a When Halos Burn is önfeledt táncra csábít. Az Apostle formájában erős záródarabot is találtak a fiúk, szóval nagy baj nincs. A tagok nem felejtettek el zenét szerkeszteni meg játszani sem, Ross Dolan bársonnyal bélelt hangja és basszusfutamai ezúttal is béléssel teltek, meg úgy az egész még mindig rádióbarát, mégis férfiasan keresztény, háromgyermekes satöbbi. Csak hát csak. Csak.