Shock!

Az Isengard a Darkthrone hangosabbik fele, Fenriz szerelemgyereke, ő felel minden feljátszott és énekelt hangért, és persze övé a dicsőség is, mindörökkön-örökké. A „banda" hivatalosan egyetlen LP-t jelentetett meg még 1995-ben, a maga korában saját magáért tökéletesen helytálló folk/black/stb. primitívet, a Høstmørkét. Majd hosszú csend, mígnem pár éve felbukkant egy 7"-es EP-n két dal a hőskorból, amely exhumálási kísérlet kiterjesztésének is tekinthető a most megjelent Vårjevndøgn, rajta az EP dalaival, plusz további hat, a próbaterem salakjából kikapart tétellel. Ez tehát a legenda, amit vagy elhiszünk, vagy nem, a második Isengard-album értékeihez a háttértörténet valójában csak a puristák számára tesz hozzá érdemben bármit is.

Fenriz ugyebár jó ideje az underground kincskeresőinek enkezével felkent apostola, a Vårjevndøgn pedig – ha jól értem – afféle kinyilatkoztatás szeretne lenni az Underground Kiállásról, a '70-es és '80-as évek death/doom metaljának modorában. Hogy mennyiben tekinthető mindez tiszteletadásnak, továbbgondolásnak, netán ezek tökéletes ellentettjének, esetleg valami egészen másnak (khm...), az csupán addig kérdés, amíg az első dal a hallójáratainkba nem lopja magát. Nehezen feldolgozható, amit hallunk, és ha mindez nem a Peaceville égisze alatt jelenik meg, arra is okkal gyanakodhatnánk, hogy valaki nagyon csúf tréfát űzött hősünkkel. Hiszen ki ne érezte volna már egy mámoros, langyos nyári éjszakán, hogy világmegváltó ötleteit most és azonnal dalokba kell foglalnia? Van az az eset, amikor e dalok rögzítésének technikai feltételei is adottak, hogy aztán a másnap elhozza a megvilágosodást, és a tegnap még elképesztő teljesítménynek érzett nótákat jó esetben senkinek sem kell többé hallania. Nos, ez most a rosszabbik eset, és ebből a szempontból tulajdonképpen mindegy is, hogy ezt a parádét három évtizeddel ezelőtt vagy idén nyáron hozta össze a Művész. Vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nem kell/nem szabad előráncigálni a homályból.

A cinizmust már csak azért is nehéz félretenni, mert objektív szempontok alapján a Vårjevndøgn értékelhetetlen, a produkció minden elemében elképesztően amatőr, és akkor még nyilván nem is napjaink, hanem a '70-es évek és (már csak az érintettség okán is) a Darkthrone sztenderdjeiben gondolkozunk. Tegyük azonban bárhová is a lécet, Fenriz megbízhatóan bújik át alatta, tehát a valódi kérdés csak az lehet, hogy a feeling megteremtésében működőképes-e. Ez már nehezebb kérdés, továbbá idegállapottól és alkoholszinttől függően erre valószínűleg még ugyanaz az ember sem adna konstans választ. Nagy jóindulattal és elnéző mosollyal lehet ugyan erre bólintani, ám akkor pedig előkerül az a dilemma, hogy ezeket a Sabbath/Pentagram/Saint Vitus/miegyéb-„hatásokban" megúsztatott témákat inkább hallgatnám az eredeti előadóktól, vagy ha tőlük nem is, akkor bárki mástól, aki drága idejét nem sajnálva becsületesen, elfogadható minőségben feljátszotta azokat. Fenriz mindenesetre gondoskodik róla, hogy a minden érintett számára nem kicsit kínos tisztelgés miatt ne csak Tony Iomminak legyen rossz napja, de mondjuk Henry Rollinsnak is, a Rockemillion nehezen indokolható két percével a hardcore punknak is odacsap. És az a feledhetetlen falzett, hogy King Diamond felé is történjen kalapemelés...

Ha esetleg a fentiekből valaki azt a következtetést vonná le, hogy az Isengardnak ebben a formában nincs létjogosultsága, annak csak részben van igaza. A számomra meglepően vonzó kanyart vett újkori Darkthrone aktuális lemeze mellé csomagolva például ez a gyűjtemény érdekességként esetleg megállná a helyét, fellebbentve egy darabkát a múlt (?) kevésbé komolyan vehető szegletéből. Önálló produkcióként azonban egyértelműen elbukik, és ezzel a megállapítással még finom is voltam. Pontozni természetesen tökéletesen értelmetlen, de mivel Fenriz sem sajnál pénzt kérni ezért a műalkotásért, én sem sajnálok tőle három egész pontot.