Shock!

Előre tudtam, hogy ezt a lemezt szeretni fogom, és lám, így is lett. Jamey Jasta személye persze eleve garanciát jelent bizonyos jellemzőkre. A Hatebreed és a Kingdom Of Sorrow frontembere igazi zsigeri előadó, nála nincs arcoskodás, műmájerkedés vagy pláne művészkedés, kizárólag azt kapod, amit látsz. Tisztában vagyok vele, hogy van, akinek sok Jamey állandó pörgése, lelőhetetlensége, de nekem így komplett az ábra. Soha, egyetlen megnyilvánulásában sem éreztem kimódoltságot, természetellenességet, és amikor pár éve alkalmam nyílt vele személyesen is találkozni, pont olyan volt, mint amilyennek a lemezei alapján elképzeltem: egy egyszerű bermudás-pólós srác Connecticutból, aki a sikerek ellenére is azok közül való maradt, akik hallgatják a dalait.

Jamey szólólemeze régóta formálódott a háttérben, az itt hallható tizenkét dal két-három év alatt állt össze. Az énekes saját bevallása szerint akadnak a szerzemények között olyanok, amiket eredetileg másoknak írt, de időközben annyira hozzánőttek, hogy megtartotta őket, más ötletek pedig egyszerűen nem fértek be a Hatebreed vagy a Kirk Windsteinnel közös projekt repertoárjába. Utóbbit az anyag ismeretében simán megérthetjük. Habár a Hatebreed is dallamosabb, kísérletezősebb irányba indult el az utolsó albumon, de ott ennek ellenére is léteznek bizonyos keretek, ez a lemez pedig egyértelműen metalosabb irányultságú az anyazenekarnál. Nem annyira, hogy megfeküdje a hardcore-vizeken evező rajongók gyomrát, de ahhoz például éppen eléggé, hogy a fémes vonal felől közelítő fanoknak akár még jobban is tetsszen annál...

Alapvetően Jamey minden munkáját szeretem, így nem mondok olyanokat, hogy bármelyiknél is jobb vagy erősebb lenne ez a szólóalbum, az azonban biztos, hogy hozzám már az utóbbi két hónap során is közelebb férkőzött, mint mondjuk a Supremacy vagy a két évvel ezelőtti Hatebreed anyag. Azokkal sincs gond, mai fejjel is teljesen jó mindkettő, a Jasta lemez azonban már csak a változatosabb jelleg és a több tiszta dallam miatt is jobban hallgattatja magát náluk. Ha most valami egetrengető kísérletezősdire, az énekesre abszolút nem jellemző vargabetűkre gondolnál, ne tedd: ahogy a cím is mutatja, ez a bő 40 perc minden pillanatban száz százalékos Jamey Jasta eszencia. Szimpla, érthető, könnyen fogható, ragadós és persze mindenek előtt őszinte, természetes. Vastag hangzású, egyenes vonalú brutál dalok ezek hatalmas groove-okkal, hol ökörként húzó középtempókban, hol crossoveresen gyors sikálásokkal, csak éppen több bennük a tiszta dallam és a gitárszóló, mint a Hatebreed zúzdákban. Ha mindez nem is írja körül maradéktalanul az összes dalt, a lényeget azért kellőképpen érzékelteti, és ennyi éppen elég: Jastát teljesen felesleges elemezgetni. Ahogy fentebb is utaltam rá, csakis azt kapod tőle, amit látsz. Mástól talán komikusan hatnának az olyan sorok, mint „I've got the fists of a fighter, the heart of a warrior, the scars of a soldier and the hands of a working man", Jamey szájából azonban teljesen hitelesek.

A dalok között nyilván akadnak tipikusan durvulósak is (Walk That Path Alone, Anthem Of The Freedom Fighter példának okáért), az igazi csúcspontokat azonban a melodikusabb, fogósabb szerzemények jelentik. Jasta persze nem egy nagy énekes, hangja azonban szívből szól, egyszerű dallamai pedig páratlanul hatásosak. Engem mindjárt a másodikként érkező Mourn The Illusion úszós refrénjével kifektetett, de a brutálisan döngölő gitárhegyek ellenére is szinte meglepően slágeres Nothing They Say vagy a személyes kedvenc Set You Adrift is ugyanilyen erősek. Utóbbinál a befejezés a kétszólamú vokálokkal egyenesen katartikus magasságokba emeli a témát, pedig halálosan alapvető megoldásokról van szó. A leginkább atipikus kísérlet ugyanakkor az All That Remains torok Philip Labonte-val megerősített Something You Should Now, ami egészen olyan, mintha csak a Hatebreedet kereszteznénk benne valami '90-es évek első feléből szalasztott fémes hangzású grunge bandával. Amennyire furcsán hangzik ez, olyannyira működőképes... A Zakk Wylde-dal közösen összehozott The Fearless Must Endure pedig pontosan úgy szól, mintha csak Jamey állna a Black Label Society élére egy groove-osan menetelő, a refrénnél mézédes heavy metal harmóniagitárokkal alábúgatott témában. És ha már itt van, természetesen Zakk bátyánk sem spórol benne a szólókkal... A végeredmény nagyszerű. Akadnak egyéb vendégek is a dalokban (Randy és Mark a Lamb Of Godból, Tim Lambesis az As I Lay Dyingból és Mike Vallely a Revolution Motherből), de az ő jelenlétük kevésbé domináns, a főszerep végig Jastáé marad.

Ha az okos, kiművelt zenékre gerjedsz, lehet, hogy nem fogod érteni, miért lelkesedem ennyire Jamey albumáért, pedig ez a tizenkét nóta is csak azt bizonyítja, amit mi is annyiszor hangsúlyoztunk már ezen az oldalon, meg mások is máshol. Néha tök jól esnek az embernek az agyat megdolgoztató muzsikák – akár még a sallangokkal együtt is –, a zene azonban elsődlegesen mégis ösztönös dolog: vagy benne van az a bizonyos érzés, vagy nincs. Ebben az albumban pedig nagyon benne van. A kifinomultságot garantáltan nem Jastától fogod megkapni, ha azonban csak egy őszinte hangra vágysz, ne keresgélj tovább.