Shock!

A Hatebreed nem tartozik a világ legváltozatosabb zenéjét játszó bandái közé, abban viszont egyértelműen a legjobbak között vannak, amit csinálnak, arról nem is beszélve, hogy az utóbbi években – különösen Amerikában – rengeteg egészen fiatal rajongót fordítottak az igazán súlyos zenék felé. Egyszerű, könnyen érthető, baromi intenzív és erőteljes, amit csinálnak, és még kíméletlen brutalitásuk ellenére sem feledkeznek meg a fogósságról: Jamey Jasta hiteles kiállása, rokonszenves személyisége mellett minden bizonnyal ez a nagy siker titka.

A Supremacy már az ötödik Hatebreed lemez, és egészen olyan, mint az előző két remekbe szabott anyag, a Perseverance és a The Rise Of Brutality: nüansznyi elhajlás sem történt, ugyanazt a tonnasúlyú, ultravastag hangzású metalizált hardcore-t nyomják rajta, amit mindig is. Ezeken a számokon aztán tényleg nem kell gondolkodni; csak megszólal a zene és onnantól kezdve nincs megállás, meglódul a fej, beindul a láb és ez végig így is marad, amíg szól a lemez. A Supremacy jó tulajdonságai közé tartozik, hogy ugyanolyan tömény, agresszív és szenvedélyes, mint az előző két album, a dalokat tekintve viszont mintha kevesebb lenne az afféle elsőre is kiugró, orrbeverő-karkitörő gyűlölethimnusz, mint mondjuk a Live For This meg a This Is Now voltak legutóbb, vagy az I Will Be Heard még egy körrel előtte. Kedvencek persze most is akadnak, ilyen a védjegyszerű belassulással felvértezett gyors nyitónóta, a Defeatist, a már korábban is ismert, elefántsúlyú To The Threshold vagy a beindulós, ám jelzésszerű dallamokat is felvillantó Never Let It Die, de inkább egyvégtében hallgatva üt nagyot a lemez.

Jamey természetesen kiüvölti a tüdejét, szövegeiből pedig ismét árad a pozitív energia még amellett is, hogy az árnyékosabbik oldalt mutatják be. A Sean Martin mellé másodgitárosként bevett Frank Novinec jelenléte nem igazán érződik a zenén, nincs több finomság, díszítés, miegymás, a két gitár adta lehetőségeket nyilván majd a koncerteken használják ki (szomorú aktualitást jelent egyébként, hogy a csapatból a Perseverance után távozott Lou „Boulder" Richards gitáros szeptember 13-án elhunyt). Szerintem elférne náluk több cizellálás, főleg így az ötödik lemez tájékán, de elfogadom, hogy nem bonyolítanak, hiszen a Hatebreed elsődlegesen a nyers erőről, az energiáról szól, ebben pedig most sem adták alább. A Supremacy ennek megfelelően egy abszolút megbízható, szupernehézsúlyú lemez, és nagyon remélem, hogy nem kerülnek el minket a következő turnén.