Shock!

Itt volt az ideje, hogy a King's X egyetlen eddigi szólólemeztelen tagja is beálljon a sorba, és készítsen egy albumot saját neve alatt. Jerry, aki alapvetően dobosként van bejegyezve a Zenészek Nagylexikonába, ezen a korongon énekel és gitározik is, hogy felvillantson pár momentumot saját kis zenei világából.

Igaz, ez olyan nagyon nem különbözik az anyazenekar vonalától, de hát ezen ne is csodálkozzon senki, Jerry bácsi a King's X-be olvadt már annyi év alatt, egy szólólemezen is viszonylag rövidre van eresztve a póráz. Ráadásul még egy X-király, Ty is közreműködik gitárilag itt-ott, innentől ugyebár szinte ott vagyunk, ahová a pórázt kikötötték. A The Kids is a jó öreg Progrock-Beatles-Grunge szellemben indul, akusztikus részek váltják egymást furán kevert torzított gitáros megoldásokkal, fölöttük kissé monoton orrhangon, mégis szeretnivalóan dalol a Mester. Aztán a többi nóta jó része is így folytatódik, kicsit öregesen, de mégis huncutul kísérletezve. Hol elszállós, nyugis finomságok, hol kicsit morcosabb, de még itt is mosolygós rockdalok sorakoznak, szám szerint tizenöt.

A She's Cool vagy a rövid Garden Stroll jellegű dalok képviselik a rockosabb vonulatot, néhol még Zappa szelleme is felsejlik egy apró pillanatra, de aztán jönnek a Walk Alone vagy a Johnny's Song és társai által képviselt, akusztikus-melankolikusok, és megint lebegünk (vagy épp szundítunk kicsit). Furcsa, valahogy nem hittem volna erről a csontos, megfontolt dobos bácsiról, hogy énekileg ilyet villant mint itt. Persze, nincs egy süvöltős überhangja, de tudja kezelni, érzelmeket közvetít vele, márpedig az éneknek ez a célja, vagy mi a fene.

Viszonylag unalmasnak is hathat a lemez, ha nem figyelsz oda eléggé, hiszen a dalok nagy része tényleg olyan mint a King's X, amelyből sebészileg eltávolítottak két tagot. Viszont jó lehetőség megismerni egy "háttérember" csendes érzéseit, nyugodt és szép zenei világát.