Shock!

Aki ismer, jól tudja, hogy nálam a skandináv – azon belül is norvég – muzsikusok eleve helyzeti előnnyel (minimum 1-2 pont fórral) indulnak, Jørn Lande barátunkkal pedig kifejezetten elfogult vagyok. Attól a naptól fogva, hogy a Millennium Hourglass albumán először meghallottam mágikus orgánumát, hatalmas favoritommá vált, akinek kapcsán egyszerűen mindent imádtam: a csávó hangját, kreativitását, munkamániáját. Hiába ontotta magából a különböző lemezeket (akkoriban évente akár hármat-négyet is), akármibe fogott a Mundanus Imperium sötét világától kezdve az Ark által létrehozott csodákon keresztül az Allen/Lande és Masterplan lemezeken át a különböző vendégszerepléseiig, minden műfajban maradandót alkotott. Az első három szólólemezét kritikátlanul imádtam. Direktebb, hagyománytisztelőbb megközelítésük ellenére is éreztem ezekben azt a bizonyos pluszt, Lande egyéniségét, csillogását, amit az utóbbi albumok kapcsán már egyre kevésbé érzek, pedig a Dio/Coverdale/Thin Lizzy által kijelölt irány lényegében semmit sem változott az elmúlt tíz év során.

Ezek miatt félve kezdtem el hallgatni a már eleve klisés című Bring Heavy Rock To The Land című sorlemezt, de legalább abban bíztam, hogy a saját mércéjéhez képest emberöltőnyi hiátus időt adott neki és bandájának a feltöltődésre. (Persze azért a köztes időben sem ült a babérjain, volt például egy korrekt, de semmi egetrengetőt nem rejtő lemezt eredményező összeborulás a Masterplannel.) Nos, azt kell mondanom, sokkal inkább a félelmeim, semmint a reményeim igazolódtak be.

Nem véletlen, hogy csak most, a lemez megjelenését követően három hónappal bírtam rávenni magam ennek a kesergésnek a megírására. Az ok igen prózai: egyszerűen nehezemre esett többször alaposan végighallgatni a lemezt, és Jorn iránt érzett tiszteletem miatt nem akartam elsőre, hirtelen felindulásból a földbe döngölni. A helyzet sajnos az idő múlásával sem lett jobb. Úttörő becsszavamra, próbálkoztam én tisztességgel. Próbáltam hallgatni reggel, este. Háttérzenének, koncentrálva, jókedvűen, fáradtan. De az istennek nem akart működni, folyamatosan csak azt éreztem, hogy ez bizony egy végtelenül unalmas, és hatalmas kliségyűjtemény. Nyilván mindez persze csak Jorn saját szintjéhez mérve értendő, de hát nem mérhetem egy tegnapelőtt alakult középiskolai Dio-tribute zenekarhoz.

Jorn hangja persze továbbra is fenomenális, maga a definitív rock-orgánum, énekel is nagyokat a lemezen, előfordul néhány ígéretes riff és szóló is itt-ott, de ha megölsz, akkor sem tudok egyetlen igazán emlékezetes énektémát, vagy refrént felidézni, még így hónapok múltán, és sokszori hallgatás után sem. Éppen ezért nem mennék bele az egyes számok mélyelemzésébe sem, ugyanis – sosem gondoltam volna, hogy ezt valaha le fogom írni – egységesen szürkének érzem ezt az anyagot, még az egész jó Masterplan nóta, a Time To Be King lecsupaszított hangszerelésű, „ősrockosabbra” fazonírozott verziója is beleszürkül a mezőnybe. Azt kell mondjam, a legemlékezetesebbnek az egész pofásra sikerült feldolgozást, az alaposan „jornosított” Ride Like The Windet tartom, és ezzel kábé mindent elmondtam. Ezt csak tetézik a gyakran a kínosság határát súroló banális szövegek (lásd címadó nóta, ill. I Came To Rock). Pár lemezzel ezelőtt még tudtam őszintén mosolyogni az olyan szövegeken, mint a The Duke Of Love, de mostanra már nem őszinte a mosolyom.

Jorn mester az album kapcsán többször is igen elégedetten nyilatkozott a produkciós munkával kapcsolatban, amiért ezúttal is Tommy Hansen felelt, de sajnos ebben a lelkesedésében sem tudok osztozni. A hangzás nem kifejezetten harapós, a dob pedig konkrétan annyira szarul szól, ráadásul elég ötlettelen is, hogy az emberben felmerül a gyanú: ehhez a lemezhez bizony japán dobost szerződtettek. Ami azért is (volna?) különösen kínos és érthetetlen, mert ha valamihez, hát akkor pont ehhez a hagyományőrző zenéhez nem illik a dobgép. Arról nem is beszélve, hogy 2012-ben ennél akár géppel is illene jobb hangzású – és főleg fantáziadúsabb – alapokat kreálni.

Objektíven nézve persze ez egy hallgatható, hagyománytisztelő, őszinte rocklemez, de ennél egy Jorn-szintű, ikonikus egyéniségtől sokkal többre vágynék. A pontozásnál ezért nagy gondban voltam. Ha a tíz évvel ezelőtti bármelyik művéhez hasonlítom, akkor lehettem volna még rosszindulatúbb is. A tiszteletem miatt viszont képtelen vagyok 6 pontnál kevesebbel sújtani a lemezt. Jornt temetni azért mindenképpen korai volna még, legalábbis nagyon remélem!

Jorn Lande december 2-án a Club 202-ben lép fel Doro Pesch vendégeként.