Shock!

Sokan hajlamosak legyinteni a Katatonia újabb lemezeire, és csak a „hőskorszak” egyenletesen ívelő albumait isteníteni, de hát ízlés dolga ez leginkább, meg hangulaté, hogy ki mit, mikor miért szeret meg. Jó sok éve már, hogy a Katatonia lemezei sokat pörögtek nálam, volt egy időszak, amikor teljesen bele voltam borulva a piros-fekete világukba, aztán kicsit elengedtük egymást, és csak időnként, már mértékkel és kellő tisztelettel, illetve szeretettel hallgattam őket. Mert utóbbi sosem múlt el, csakhogy kevésbé volt kedvem depressziósabb zenékhez. Most meg úgy voltam vele, jöjjön, aminek jönnie kell, legyen az év eleje a Katatoniáé.

Nem árulok zsákbamacskát, a dalok jó része rögtön, elsőre megtetszett, közel férkőzött hozzám, semennyire nem kellett magamra erőltetnem, hogy hallgassam őket. Persze helyenként talán másféle hangulatot érzékelek, ami – de tényleg csak találgatok – lehet, hogy a kétéves önkéntes szünetük utólagos lenyomatának tudható be, bár igaz, hogy azóta is eltelt pár év, és megjelent egy lemez is, amire bevallom, nem igazán emlékszem perpillanat. Persze okoskodhatnék, hogy nekem is annyira tetszett akkor a City Burials, mint Koroknai Balázsunknak, csak keveset hallgattam, és az idő elmosta az akkori benyomásaimat. Ám ez nem igaz, nem éreztem a hívást azokkal a dalokkal, amivel nincs gond, Balázsunk meg nem érzi a vonzódást az új lemez irányában, és erre tényleg csak azt lehet mondani, hogy ízlések és pofonok.

Nálam a Sky Void Of Stars egyrészt a régi kedvesen ismerős, puha és katatoniásan biztonságos világot idézi, másrészt frissebb és izgalmasabb, sőt, mintha életigenlőbbek lennének a dalok, főleg, hogy kimondottan slágeres néhány tétel. A vidámat nem is merem leírni, annyira testidegen lenne esetükben. A progosság maradt, a komor világ is, úgy mondanám, okosan, ízlésesen illesztették össze a témákat. Patikamérleget nem is mernék említeni itt, hiszen ez sokkal inkább ösztönzene (még mindig), még akkor is, ha tördeltek az ütemek és nehéz egyenletesen ringatózni a riffekre. A bónusszal együtt bő ötvenpercnyi anyag megannyi izgalmat rejt, ám tegyük hozzá, ez az időmennyiség már megköveteli a figyelmet és előfordul, hogy elkalandoznak a gondolatok: azt fogod érezni, néhány dallal kevesebb több lett volna. Én is így érzem, de korántsem értem még a barátkozás végére, ahhoz kell még pár hónap, hogy pontosabban a helyére illesszem a Katatonia-mozaikvilágban az albumot.

Addig meg csak reménykedem, hogy a január 31-ei akváriumos koncerten a friss dalok között tényleg ott lesz a riffelős, azonnal fülbe tapadó, slágeres (!) Colossal Shade, a fogós refrénnel táncoló Opaline, a nyitó Austerity, vagy a szaggatott, karcosan sikító, szövevényes és egyik kedvenc No Beacon To Illuminate Our Fall. A szellősebb darabok is többszöri ismétlésre késztetnek, mint például a merengősebb Drab Moon vagy az igazán szívet facsaró dallamokat magához bilincselő Impermanence. A riffelős Author is rokonszenves, főleg, hogy itt is kiviláglik, mennyire erőteljesen szól a lemez, a levegősebb dallamfoszlányok és a metálosan gitárdús részek egyaránt kellemesek a fülnek, noha a dobokat kicsit tolhatták volna hátrébb.

A zenekar ugyan zuhogó esőt vizionál magának, én ezzel egyet is értek, de az esőfelhők között olykor látszik a fénysugár, ami jót is tesz nekik, erőt ad a nyomasztó szürkeség ellenében. Nálam bőven fog még érni év végéig a lemez, de abban biztos vagyok, hogy az élő találkozás kellemes élményként fog hozzásimulni a dalokhoz, én boldogan nyitom velük az idei koncertszezont.