Határozottan örömteli tény, hogy a Nuclear Blast istállójában alkothat egy olyan banda, mint a Khemmis, hiszen stílusukat tekintve sokkal inkább valamelyik kisebb cég, így mondjuk a Relapse vagy a Season Of Mist védőszárnyai alatt tudnám őket elképzelni. Persze nehéz eldönteni, hogy a világ vezető metálkiadója fantáziát – értsd: növekedési potenciált – lát bennük, vagy pusztán presztízsszempontok miatt fontos nekik egy ilyen minőségi banda felkarolása, a végeredmény szempontjából azonban nincs is különösebb jelentősége. A lényeg, hogy remélhetőleg minél többen megismerik majd őket a következő hónapokban.
Én magam csupán némi fáziskéséssel, a bő két évvel ezelőtti, feldolgozásos Doomed Heavy Metal EP-vel döbbentem rá a denveri alakulatra. Ben Hutchersonék olyan ízléssel tolták ott az archaikus szintitéma miatt igen nehezen feldolgozható, DIO-féle Rainbow In The Darkot, hogy egyszerűen nem lehetett mellette szó nélkül elmenni. A Deceivert így már lelkes hívükként vártam, és nem is kellett csalódnom, gyakorlatilag hibátlan az anyag, pedig egy alapemberrel megfogyatkoztak az elmúlt időszakban: Daniel Beiers basszer távozott a fedélzetről. Phil Pendergast énekes/gitáros, a gitározás mellett a durva énektémákért felelős Hutcherson és Zack Coleman dobos azonban továbbra is itt vannak.
Ha nem ismered a Khemmist, egy kellően súlyos, epikus, tradicionális fémzenével is alaposan átszőtt doomban utazó bandát képzelj el, akiknél a doom megjelölést kéretik az eredeti értelemben kezelni. Ugyanakkor nem hagyták őket teljesen érintetlenül azok a jellemzően európai, '90-es évekbeli extrémebb, agresszívebb, zúzósabb muzsikák sem, amelyekre inkább már csak amolyan kiegészítésként sütögettük rá ezt a jelzőt a maguk idejében. Emellett pedig határozottan rejt a zenéjük egyfajta agyasabb, elvontabb jelleget is. A fentiek eredőjeként valószínűleg éppúgy simán elférnének és tökéletesen működnének nyitóbandaként a Trouble vagy a Crowbar, mint mondjuk a Paradise Lost vagy a My Dying Bride előtt, de a Mastodon vagy a High On Fire közönsége is simán venné az adást.
A Deceiver mindössze hat dalt rejt közel 42 percben, amiből már leszűrhető, hogy a Khemmis nem kapkodós brigád. Kifejtős, bő lére eresztett szerzemények ezek, amelyekbe azonban egyáltalán nem nehéz belekapaszkodni, még azzal együtt sem, hogy a csapat inkább az atmoszférára utazik, mintsem a nagyon direkt fogósságra. Ezzel együtt Pendergast szárnyaló, tiszta dallamainak hátára kimondottan könnyen és szívesen felhuppan az ember, és onnantól már jön minden magától. A Khemmisnél teljesen természetesen érvényesülnek és organikus elegyet alkotnak az ólomujjakkal pengetett doomriffek, a mézédes ikerharmóniák, a progosabb, elborultabb témázgatások, és pár hallgatás után jól rögzülnek a nóták jellegzetességei. Ha egyetlen kedvencet kellene mondanom, jelen pillanatban a House Of Cadmus pszichedeliától sem mentes, brutális doom/death/akármilyen borulatára szavaznék, de igazából teljesen kerek ez a hat nóta. És kiváló ízléssel pörgetik fel a műsort más irányból berántott hatásokkal is: a nyitó Avernal Gate svédes, torokszaggató melo-death oldalvágásai éppúgy ülnek, mint a záró The Astral Road szögletesebbre vett, acceptes-priestes riffelése (ami aztán persze átmegy valami teljesen másba). De azt is érdemes megfigyelni, milyen szépen és okosan érvényesítik egymás mellett a dallamos és durva énektémákat például a talán legragadósabb Living Pyre-ban.
Egy szó, mint száz, kiváló album tehát a hangzását tekintve is igen masszív Deceiver, és garantáltan nem is fog ráunni senki egy hét és öt hallgatás után. Nem mondom, hogy az eddigi legjobbjuk, mert erősek a korábbi anyagaik is, de mindenképpen ez a legsokszínűbb munkájuk, és letisztult volta okán valószínűleg ismerkedésre is ez a legalkalmasabb a repertoárból. Ha vonzódsz a borongós, atmoszférikus, ám kellően súlyos és cseppet sem nyilvánvaló muzsikákhoz, tegyél velük egy próbát te is, nem fogod megbánni.
Hozzászólások