Shock!

Emlékszem, amikor 1999 környékén, a nagy hip hop/rock/nu metal-invázió igazi felívelésekor a zenetévék elkezdték zsinórban adni Kid Rock klipjeit, baromira nem értettem, mitől lett ennyire hirtelen ekkora nagy szám ez a fickó. Bob Ritchie arcbamászó rocksztár-attitűdje persze valami olyasmi volt, ami akkoriban már nagyon régóta nem számított bevett dolognak, ezt még valamennyire értékeltem is, de a dalait legjobb esetben is maximum közepesnek – sőt, nem tagadom: többnyire inkább kifejezetten szarnak – találtam. Aztán persze tökmindegy volt, mit gondolok róla én itt Magyarországon, hiszen a Devil Without A Cause lemez tizenegyszeres platina lett a tengerentúlon, vagyis ez a kalapos-szivaros-nercbundás, irgalmatlanul nagypofájú csávó simán összehozta az ezredforduló időszakának egyik legsikeresebb albumát.

Azóta persze jónéhány év eltelt, Kid Rock körül is leült a nagy őrület – bár a Sweet Home Alabamából habosított All Summer Long még a magyar kereskedelmi rádiókban is elég rendszeresen szól az utóbbi években –, de odaát ma is jól futó sztárnak számít, még ha nem is alkot olyannyira a frontvonalban, mint másfél évtizeddel ezelőtt. Tavalyi nyári turnéjára több mint félmillióan váltottak jegyet, ez az új album pedig helyből a Billboard-lista második helyén kezdett, méghozzá 137 ezres eladással, ami régen, még a CD-ipar bedőlése előtt is komolynak számított volna, szóval különösebben nincs miért izgatnia magát. És nem is izgatja... Az ugyanakkor kifejezetten érdekes, mennyire messzire jutott Kid Rock a kezdeti időszak rap/rockjától mára. Ha esetleg kihagytad volna Bob barátunk evolúciós ugrásait, az énekes manapság már nem izgága témákra rappel, és nem is Metallica-riffekre üvöltözik hangzatos tételmondatokat arról, mekkora király is ő, hanem lelazult, ízig-vérig amerikai rockmuzsikában utazik. A First Kiss ebből a szempontból ráadásul alighanem a legletisztultabb munkája eddig, a kör valahogy most zárult be, zeneileg és hangulatilag egyaránt az az ember érzése, hogy Kid Rock végleg elérkezett egy számára nagyon kényelmes, otthonos helyre.

Mit is értek a First Kiss esetében ízig-vérig amerikai rockmuzsikán? Hát azt, hogy az anyag alapvetően végig feelinges, southern rockos, bluesos-countrys dalokat rejt. És ez alatt most lehetőleg ne azt értsd, hogy Bob is azt a fajta takony country-popot nyomatja, ami manapság mindennél kelendőbb odaát, hanem inkább a régi mesterek nyomdokain halad. A nyilván alapvető Lynyrd Skynyrd mellett olyan nevek ugranak be az embernek, mint a The Allman Brothers, a The Black Crowes, az Eagles, netán Bob Seger, vagyis csupa utazós-pihenős-piálós-sütögetős cucc. Nem szaggatja az istrángot a lemez, itt nincs durvulás, és ugyan a szövegekben most is akad pár határozott állásfoglalás, a rapperes, kilós aranyláncokat a pofádba hajigáló megmondósdi is végleg a múlté. Sőt, azt kell mondanom, kifejezetten kellemesek a hol sztorizós, hol hangulatfestő sorok is, tökéletesen passzolnak a roppant pozitív kicsengésű muzsikához.

A nyitó címadó számban még rejlik némi modern rádiós íz a gépiesebb ütemeknek köszönhetően, de a lényeg már itt is tisztán érzékelhető. Noha sokan a Nickelbacket emlegetik, valójában egy másik kanadai előadó lehetett a minta, csak kicsit régebbről, hiszen az ember szinte ösztönösen énekelné rá a sorokra, hogy „I got my first real six-string / Bought it at the five-and-dime"... A végén természetesen nem a Summer Of '69 olcsó mai másolata kerekedik a First Kissből, de a hangulat, az érzésvilág valahol nagyon hasonló: „Tom Petty on the radio / Going steady with nowhere to go / No money just time to spend / An old Chevy and a couple friends", na, valami ilyesmi feeling árad az egész anyagból. És noha nevével ellentétben Kid Rock ezúttal nem a rockosabb oldal felől közelít, vagyis inkább hátradőlős, nyugis az anyag, maguk a dalok is jók, ezt butaság lenne elvitatni. A dús hangszerelésű Good Times Cheap Wine délies country rockjával, a Johnny Cash álmos, tunyán napfényes hangulatával, az Ain't Enough Whiskey koszosabb, belazult blues rockjával egyszerűen nincs kedvem vitatkozni, ezeket bizony nagyon megcsinálta Ritchie úr. Aki nem mellesleg mocskosul jól is énekel az egész albumon, és bizony ezzel sem túlzok. Hip hopnak pedig itt már tényleg nyoma sincs.

Amennyiben eddig nem lett volna nyilvánvaló: igen, kifejezetten tetszik Kid Rock új lemeze. Nem mondom, hogy állandóan ezt fogom hallgatni – ahhoz azért túlságosan álmos és kissé egydimenziós is nekem, aki inkább csak alkalomadtán hallgat ilyesmiket –, de így, a nyár közeledtével kifejezetten szívesen pörgetem majd az említett nótákat, netán a szívmelengető szöveggel ellátott Drinking Beer With Dadet vagy az egész anyag talán legjobb refrénjével ellátott One More Songot. És esküszöm, még a balladák is jól sikerültek.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer igazán elismerően nyilatkozom majd egy Kid Rock-albumról, de már az előző pár anyaga is okés volt, a First Kiss pedig kimondottan jól sikerült, tökéletes soundtrack lesz a nyári 40 fokokhoz. Tipikusan az a fajta zene, amelynek hallatán a sör elkezd belülről kopogni a hűtő ajtaján.