Shock!

Szomorúan szép zenében verhetetlen a King's X. Ez ugyebár annyira köztudott tény, mint az, hogy Micimackó szereti a mézet. A címadó és egyben nyitó tétel tipikus King's X boogie, felengedett lábcinek, középtempós blues-rock, mélyre hangolt ének, és egy egyszerű, de nagyon eltalált dallam.

Teljesen megértem, hogy ezt a szerzeményt és tizenhárom társát előásta a trió - ugyanis, aki még nem tudná, ez a lemez egy igazi kincsmentő akció. A fiúk (fiúk? apáink lehetnének...) ugyanis búvárruhát öltöttek és lemerültek saját múltjukba, hogy felszínre hozzanak egy csomó régi dalt és dalötletet. Olyan régieket, hogy egynémely ötlet még akkorról származik, amikor a King's X még nem is King's X névre hallgatott. Az előásott gyöngyszemeket ráadásul a lehető legkisebb módosításokkal dolgozták ki, hűek akartak lenni azokhoz az érzésekhez és zenei stíluselemekhez amik az eredeti témák megírásakor bennük voltak. Épp ezért az utóbbi lemezekre jellemző kísérletezésnek, groove-oknak, apró technikai trükköknek itt nyoma sincs, annál több a blues, southern-rock feeling, na meg persze az elmaradhatatlan Beatles-es refrének. Ha a gombafejűek ilyen zenét műveltek volna, még szerettem is volna őket.

Aki ezzel a lemezzel ismeri meg a csapatot, talán nem is érti, miért sorolják egyesek progresszív, mások pszichedelikus skatulyákba ezt a zenét, ez a 14 nóta tényleg valami olyasmi, mint egy mag a múltból, egy olyan mag, amiből később kinőtt (és némelyest mutálódott) a grunge stílus. A lemez túlnyomó részében három perc körüli dalok sokasága jön szembe, mindegyiknek megvan a maga sajátossága, hol egy markáns riff, hol egy énekdallam, hol az egyéni hangulat. Akad bugisabb mint a címadó vagy a Working Man, van pattogós, cinikus, mint a Rock Pile, a Screamer egy fura keleties dallamvilágú érdekesség, itt azért van pár fura üvöltés is, nehogy azt higgye az egyszeri hallgató, hogy valami laza blueslemezt hallgat. A Down pedig a címéhez méltóan szomorú ballada, amit később követ egy hasonló lassulás Johnny címmel - ez az egyetlen dal egyébként ami nem három perc körüli, jelesül majdnem tizenkét perc, sok melankóliával, gondolkodós, nyugis résszel.

A végén pedig egy Beatlesbe oltott punk dal, a Save Us zárja le ezt a retrólemezt, amelyik bizony megint csak tízes.