Shock!

Nagyon érett már ez a lemez. Adott ugyebár egy fantasztikus zenei tudással és zeneszerzői képességekkel megáldott zenész, akik már évtizedek óta készítenek érzelemdús lemezeket, összegyúrva régi (blues, rock, country) és újabb kori (prog rock, grunge, metal) zenei hatásokat. Tíz stúdiólemez után azt hiszem, már a közönség tette kötelezővé számukra, hogy igenis legyen végre koncertlemezük.

Ami elsőre átjön a két cd-s anyagról, az a totális lazaság. Ez alatt értem a zenekart, akikből hallhatóan folyik a zene, teljesen zsigerből játszanak minden dalt, legyen szó akár gurgulázó üvöltésről vagy finom melódiákról, szólókról vagy egy alaphang pengetéséről. De ugyanígy a közönségre is igaz ez a lazaság, ráadásul a száz százalékosan élőre kevert lemez nem rejti el a tapsokat, belefüttyentéseket, kurjongatásokat még a nóták alatt sem, tehát nem csak egy adag utólag polírozott dalt kapunk a dalok között pár másodpercre felfade-elt taps-zajjal, hanem szinte mi is úgy érezzük, mintha ott ugrálnánk a hozzánk hasonlóan mosolygó, tapsoló emberek között.

A zenekar tanítanivalón adja elő pályafutásuk mindenféle időszakából származó dalait, ráadásul ha nem tudnánk, hogy "csak" trióról van szó, azt hinnénk, sok tagú big band nyomja a színpadon ezt a sok-sok gitárt, ritmust és vokálharmóniát. Nos, igen, innen tanulhatna valamit minden trió, így kell egy színpadon telten, egységesen megszólalni, tele hanggal és csodával. Tud ilyet "csupán" három ember is csinálni, persze nem szabad elfelejteni, hogy ezek a - lassan bácsizandó - fiúk nem álltak meg azon a szinten mint például egy páncélos jármű foglyul ejtését névül választó trió-kollégájuk.

A soundra sem lehet panasz, a hangszerek legapróbb rezdülései, a végig tiszta három szólamú vokálok mindvégig érthetően és dögösen szólnak. Az első cd reszelősebb hangzásvilága után hét dal erejéig visszafogottabb, akusztikus dalokkal indít a kettes korong, itt érezhetően a koncertterem hangulata is valahogy még közvetlenebbé, bensőségesebbé változik, az apró zenei finomságok, harmóniák kerülnek előtérbe, majd a Talk To You ismét visszahozza a karcot és a dögöt.

Aztán hat dal után szép lassan véget ér a koncert, a Moan Jam 11 perces elszabadult őrülete szólóorgiái és zakatolása után bemutatják egymást, megköszönik a houstoni közönség szeretetét, valamint mindenki másnak az elmúlt 23 évet, ugyanabban a kötetlen, nevetgélős, baráti stílusban, ahogy az összes átkötő szöveget is elővezették a dalok között. Persze egy ráadásra visszajönnek (legalább egy percnyi taps után, amit nem vágtak le, itt figyel végig a szűnninemakaró), egy kis akusztikus jammeléssel és mindhármuk dalra fakadásával búcsúznak a megjelentektől és a boldog vigyorba fagyott kritikustól.

Köszönöm szépen én is, nagyon finom volt.