Shock!

Ugyan elvi szinten már nem tiltják a Metallicában a mellékprojekteket, röpke negyven év elteltével mégis meglepő önálló minialbumot kapni Kirk Hammett-től, még akkor is, ha bevallottan csak különlegességről van szó. A Portalson helyet kapott négy dal évek alatt állt össze a gitáros műhelyében, a zene egyes részei a Kirk legendás horror/sci-fi/pulp-gyűjteményéből nyílt kiállítás háttérzenéjeként debütáltak, most pedig az idei Record Store Day tiszteletére gyűjtötte őket csokorba.

Hammett a Metallica szólógitárosaként évtizedes szinten lerobbanthatatlan volt a rockmagazinok közönségszavazásain az összesítések éléről, aztán ugye jött a banda vitatottabb korszaka a '90-es években – na, onnantól meg fikázni lett sikk, amit csinál, akár lemezen, akár élőben. Nem szeretném gitárszakmailag megfejteni a vitákat, lévén mindkét irányt túlkapásnak éreztem a maguk idejében, viszont ahhoz nem fér kétség, hogy Kirk barátunk azonnal felismerhető stílussal bír, és erre ez az EP is jó példát szolgáltat, holott egyáltalán nem metallicás, sőt, a szó szoros értelmében véve nem is nevezném metálnak. Inkább amolyan filmzenés kirándulás ez, nyilván rengeteg gitárral, ismerős hangulatokkal, a Metallicába mégsem férne be pontosan ilyen formában. A fő bűntárs ugyanakkor nem ismeretlen a hívek előtt sem, hiszen Edwin Outwater az S&M második felvonásának munkálatainál segítette a bandát.

Kirk említett geeksége nagyjából a Metallica indulása óta közismert tény, így senkit sem lephet meg, hogy a Portalson is bőséges kézzel méri a horrorisztikus, tenyérizzasztó atmoszférájú témákat. Mindjárt a nyitó Maiden And The Monster kezdéséről a The Call Of Ktulura asszociál az ember, és a főszereplő a dal több mint hét percében szépen ki is bontja ilyen irányú ötleteit a nyugis indítástól egészen a szólózós-monumentális fináléig. Szerintem egyértelműen ez a legerősebb szerzemény a négy közül, szorosan a nyomában az előzetesen bemutatott High Plains Drifterrel. Utóbbi kezdése a Metallica helyett inkább Morricone-feelinget hordoz, nyilván a címválasztás sem véletlen Clint Eastwood 1973-as westernje, a Fennsíkok csavargója után. A hangulat abszolút ilyesmi, csak a hangszerelés és a ritmusvilág vált később benne hagyományosabban rockosba. Öt perc sincs, de gyorsan a fülbe ül, és teljesen rendben van, a nyílt Iron Maiden-utalással együtt.

Érdekes, de épp a komolyabb anyazenekari áthallásokat rejtő tételeket érzem kevésbé meggyőzőnek az EP-n. A The Jinn súlyosan megdörrenő, masszív vonósai az elektromos gitárokkal karöltve egyértelműen Ramin Djawadi világát idézik, hogy aztán egy nagyon tisztán metallicás riff is előugorjon a szám második felében. Viszont sajnos utóbbi gitártéma is inkább csak középszerű, mint igazán kiemelkedő, és a hétperces tétel szerkezete is elég zavaros, bár számos kiváló ötlet kapott helyet benne. Ugyanígy a sejtelmes nagyzenekari részektől a szitárszerű harmóniákon át a Metallica által is fullosan hasznosítható blokkokig mindent összegyúró The Incantationben is túl sokat akar markolni Kirk, és főleg túl hosszan ebben a nyolc percben. Ha már egy gitáros szólóvállalkozásáról beszélünk, azt sem hallgathatom el, hogy a szólógitározás nem éppen Shrapnel-válogatásokra kívánkozik, bizony több helyen is lehetett volna még finomítani, csiszolni a dolgokon. Nem ManUNkind a szólók összhatása, viszont nem is The Unforgiven... De hát ez is olyasmi, amivel együtt élünk Kirknél az utóbbi bő negyedszázadban, és nem is a virgázás jelenti az EP lényegét.

Pontozni nem látom sok értelmét ezt a minialbumot, de ha nagyon muszáj, legyen mondjuk egy hetes a kiegyenlítetlen színvonal miatt. Viszont összességében így sem kellemetlen hallgatnivaló a Portals, és elég egyértelműen kiviláglik innen, hogy Kirknek ma is bőven akadnak ötletei. Szóval nem lenne baj, ha valahogy megkerülne az az iPhone még a következő Metallica-lemez előtt...