2007-es, de nem egészen friss ez a kiadvány, hiszen februárban jelent meg, de annak ellenére is érdemes róla néhány szót ejteni, hogy a tavaly decemberben rögzített MTV unplugged buli óta azért történtek dolgok a Korn környékén. Egyrészt David Silveria dobos bizonytalan időre elhagyta a fedélzetet, másrészt július végén megjelent a cím nélküli új stúdiólemez, amit még akkor sem túlzás az év egyik csúcsteljesítményeként aposztrofálni, ha a tábor jelentős része nem tud vele mit kezdeni. A zenekar tehát már túllépett ezen az akusztikus koncertanyagon, amivel kapcsolatban egyébként mindvégig azt kommunikálták, hogy csupán egyszeri különlegesség.
Hogy akkor miért is van értelme bő fél év elteltével szót ejteni róla? Azért, mert ez a lemez a létező legtökéletesebben mutatja meg, hogyan nem szabad unplugged anyagot készíteni. Sokakkal ellentétben nem vagyok élből ellene az akusztikus albumoknak, akadnak közöttük kimondottan óriási produkciók is, amiken az adott banda tényleg a nóták új arcát tudta megmutatni. Mindenképpen ilyen volt a Tesla Five Man Acoustical Jamje – ugye eleve ez adta az ötletet az MTV unplugged sorozatához – , de a későbbiekben a sok felesleges dolog mellett a zenetévés műsorfolyamban is akadtak értékes, kiérlelt anyagok, így például a KISS vagy az Alice In Chains hasonló munkái. Nos, a Kornnak sajnos távolról sem sikerült megközelítenie ezt a színvonalat. Finomkodásnak itt értelme sincs: nem pusztán felesleges és erőltetett az anyag, hanem egyenesen annyira rossz, hogy kínszenvedés végighallgatni.
Gyakran hangoztatott tézis, hogy ha egy dal nem szólal meg jól egyetlen akusztikus gitárral, az nem is jó dal. Én ezzel nem feltétlenül értek egyet, mert a Korn itt felsorakoztatott nótái eredetiben igenis jók, ebben az átültetésben azonban egyszerűen nem működnek. Pedig működhetnének, ha egyrészt sikerült volna őket izgalmasan áthangszerelni, másrészt Jonathan Davis napjainkban már nemcsak koncertes háttérüvöltözők vagy okos stúdiós szoftverek segítségével lenne képes élvezhető teljesítményt nyújtani. Ha a legfőbb okot kell megneveznem, amiért ennyire rosszul sült el ez a kísérlet, az egyértelműen Jonathan hangja, amivel itt sajnos nem tudtak annyit trükközni, mint általában, és ez a végeredmény szinte minden pillanatára rányomja a bélyegét. Ha Davis értékelhető teljesítményt nyújtana, pusztán csak felesleges lenne ez a kiadvány, így azonban lemegy a léc alá.
Már a nyitó Blind alatt is csak feszeng az ember, hogy miért kellett cincogó akusztikus gitárokkal megerőszakolni a '90-es évek egyik legnagyobb dühhimnuszát, de a kínzókamra csak az ezt követő Hollow Life-nál nyílik meg igazán, pedig ez egy merengősebb téma, aminek papíron gyalulnia kellene ebben az értelmezésben is. Nos, nem gyalul. Az áthangszerelt alap jellegtelen lett ebben a formában, és ez sajnos az egész lemezre igaz: képtelenek voltak igazán izgalmassá tenni ezeket a verziókat, hiába színesítik itt-ott vonósok és egyéb hangszerek is az összképet. Az meg egyenesen gyötrelmes, ahogy Jonathan hangokat akar varázsolni a torkából előtörő meleg levegőből. A Freak On A Leash-t még Amy Lee vendégszereplése sem képes megmenteni, annyira gyalázatosan hozza benne magát az énekes, de máshol sem sokkal jobb a helyzet. Érdekes, hogy Jonathan a Radiohead-féle Creepet kapta el a legjobban, ez aránylag rendben is van.
A csapat érthetően nem a zúzósabb dolgokat válogatta össze ide, így négy dalt is játszottak a koncert idején legfrissebbnek számító See You On The Other Side-ról. A Twisted Transistort és a Coming Undone-t inkább nem kellett volna... A nagy slágerek közül itt a Got The Life, ami még az egyik legtűrhetőbb momentum az egész lemezen, a Falling Away From Me viszont borzalmasan gyenge ebben a formában. Kuriózum gyanánt a teljes Cure is vendégszerepel a Make Me Bad és az In Between Days sajátosan összegyurmázott kis keverékében, de sajnos ez is rettenetesen rossz, Robert Smith angol kiejtésű, patetikusan elrebegett „móóójkmíííbáááád" háttérvokálja pedig szabályosan fájdalmas a refrénben.
A Korn és a közönség is akkor jár a legjobban, ha szépen mindenki kitörli az emlékezetéből ezt a kiadványt. Érdemesebb inkább belefeccölni egy kis energiát a tényleg bátor, izgalmas és főleg nagyon jó, változatos dalokkal teli új anyagba.
Hozzászólások
Szerintem ez az "album" csak azt bizonyítja, hogy a Korn milyen gyakran bujkált hatásos effektek mögé - mondom ezt annak ellenére, hogy egészen az érinthetetlen lemezig csináltak ők király dolgokat, és tényleg nagyon szeretem bizonyos albumaikat, de ez az unplugged egy vicc.