Shock!

Elég egyértelmű nem a válasz az egymilliós kérdésre, jelesül arra, hogy Brian „Head" Welch visszatérésével a Korn visszakanyarodott-e saját múltja felé, én pedig hálát adok a magasságosnak, amiért nem engedtek a kísértésnek (biztosan volt...), és mertek megint másban gondolkodni. Az egykori bakersfieldi forradalmárokat – hiszen legyünk őszinték: a Korn volt a globális rock/metal színtér utolsó igazi, tényleg földrengésszerű változásokat előidéző zenekara – jó ideje össznépi szórakozás megköpködni, én azonban becsülöm bennük, hogy a saját útjukat járják, és szinte mindig igyekeznek valami újat csinálni. Ez néha jól sikerül, néha kevésbé, de Jonathan Davisék általában nem a könnyebb utat választják, és ezt díjazom.

Pláne annak fényében örömteli a nosztalgiázás hiánya, hogy a Korn az utóbbi bő tíz évben általában akkor szerepelt le, amikor vissza akartak nyúlni ahhoz a tomboló, kontrollálhatatlanul dühöngő világhoz, amivel ismertté váltak (halld – pontosabban ne halld... – az eredményt a Take A Look In The Mirroron vagy a csapat számomra legmélyebb mélypontját jelentő III: Remember Who You Are-on), és akkor sikerült igazán jó albumokkal előrukkolniuk, amikor a bandát egy következő szintre emelő, új korszakba léptető, zseniális Untouchables lemezen lefektetett alapokból indultak ki. Ide elsősorban a 2007-es, roppant bátor és kreatív (Untitled)-ot sorolom, de hogy éljek a kötelező coming outtal, én bizony a legutóbbi, dubstepes The Path Of Totalityt is jónak tartom a mai napig. Sőt, továbbmegyek: ha nem verik nagydobra ezt az egész dubstepesdit, sokaknak szerintem fel sem tűnt volna, mert radikális változásokat semmiképpen sem hozott a csapat zenéjébe Skrillex meg a többi elektro-varázsló. A végeredmény legutóbb egy, a banda dallamos vonalán mozgó anyag lett többnyire jól megformált dalokkal, a szokásosnál kicsit több effekttel, de azért szó sem volt arról, hogy utóbbiak fenekestül felforgatták volna a Korn zenei világát. És az a nagy igazság, hogy a The Paradigm Shift még címe ellenére sem áll olyan hű, de nagyon eszelősen messze az előző anyagtól, mint azt sokan hallani szerették volna. Most nyilván kevesebb az elektro-kluttyogás, mint két éve (de azért folyamatosan akad belőle), és lendületesebb, energikusabb is az album a Pathnél, a dallamos megközelítés azonban nagyon is rokon, sőt, tovább is léptek vele.

A lendületességet tehát ezúttal kéretik nem a folyamatosan zúzó-üvöltő értelemben venni, a Korn ugyanis az életben nem dolgozott még annyira bőségesen mért hagyományos ének- és vokálmegoldással, illetve tiszta dallammal, mint most. Ha sarkítani akarnék, azt is mondhatnám, évek múlva bizonyára úgy emlékszünk majd vissza a The Paradigm Shiftre, mint Jonathanék pop metal albumára: noha a csapat jellegzetes gitárhangzása és masszásan földrengető riffelése megmaradt, a dalok minden eddiginél letisztultabb, melodikusabb arcot öltenek. A legjobb példát erre pont az első klipnóta, a Never Never szolgáltatja: ha konkrét slágernek nem is nevezném, annyi bizonyos, hogy minden ízében mai, kellően áramvonalas modern metal témáról beszélünk szellős verzékkel és egy roppant jól megformált refrénnel. És noha egyetlen korábbi konkrét dalukat sem idézi, az első pillanatban megmondja róla az ember, hogy a Kornt hallja. A másik single, a Love & Meth szintén újabb köntöst terít a jól ismert védjegyekre: már a kezdőtémát sem lehet összekeverni, a hörgölődős-suttogós bridge-ből kibontakozó, Jonathantől szinte meglepően nagyívű refrént meg pláne nem. Ez itt a 2002-es, illetve az abból fakadó 2007-es Korn mostani inkarnációja, méghozzá roppant kerek és meggyőző formában.

Nem mondom, hogy nem csúszott be egy-két átlagosabb darab, de a dalok többsége abszolút működik. A csapatnak határozottan jól áll az a refréncentrikusság, ami gyakorlatilag az egész anyagon végigvonul, és még a régebbi vonalat idéző, sártaposós groove-okra kanyarított riffekkel, töményen gyomrozó basszustémákkal operáló számokat (Punishment Time, Tell Me What You Want) is áthatja. A sok okos vokállal Jonathan alig-hangját is sikerült maximális mértékben élvezhetővé varázsolni, és nem tudok elmenni szó nélkül a nótákba pakolt rengeteg hangszerelési finomság mellett sem. Éppen az mutatja, mennyire gördülékeny és koherens az egész zene, hogy egy csomó, hangulatilag egyébként meghatározó nüansznyi apróság csak sokadszorra tűnik ki az összképből. Mindez egyfelől ékesen bizonyítja, hogy a Korn ma is roppant kreatív banda, másrészt arra is garanciát jelent, hogy a lemez hosszabb távon sem válik majd unalmassá. A kedvencek közé a klipdalok mellett nálam olyanok tartoznak, mint az energikus Prey For Me nyitás, az örvénylő What We Do vagy a líraian induló, majd természetesen más irányba elvitt, roppant hangulatos Lullaby For A Sadist. A Victimized-ot pedig azért kell külön megemlítenem, mert itt a legutóbbi lemezt agyagba döngölőknek mutatnak egy fricskát a ritmusokkal, amelyek onnan eredeztethetőek – csak éppen a briliáns Ray Luzier nyomja őket igazi dobokon... Ja, és még egy apróság: a lemezen átívelő, természetesen valós tapasztalatok ihlette gyógyszerfüggős tematika, időnkénti súlyos szövegek ellenére is pozitívnak érzem a végkicsengést.

Ha ma is a Daddyt meg a Kill You-t szeretnéd hallani a Korntól, vélhetően ugyanúgy nem tudod majd hová tenni ezt az anyagot, mint mondjuk az Untouchablest, az (Untitled)-ot vagy akár az előző albumukat sem. Amennyiben viszont nem zárkózol el a csapat dallamosabb, agyasabb oldalától, szerintem érdemes esélyt adnod ennek az anyagnak. Nálam sem ütött be elsőre a The Paradigm Shift, de két-három hallgatás után elkapta a fejemet, és most már határozottan úgy gondolom: pontosan értem, mit akartak csinálni Jonathanék. Mind az irány, mind a megvalósítás tetszik, az pedig főleg a banda leleményességét és sok irányba kompatibilis voltát mutatja, hogy a következő albumon ismét előttük a teljes játéktér, és tényleg megint azt csinálnak majd, amit csak akarnak. Én bizony velük tartok, még akkor is, ha sokan borítékolhatóan azt hiszik majd, hogy elment az eszem. Head visszatérésének meg örülök, neki itt a helye.