Shock!

Már akkor megrettentem, amikor kiderült, hogy a Korn ismét Ross Robinsonnal áll neki az új lemeznek, a cím pedig csak tovább fokozta aggodalmaimat. Szó se róla, a '90-es évek közepén én is rongyosra hallgattam a bakersfieldi csapat első két albumát, azok az idők azonban végérvényesen elmúltak: az eredeti felállásból megmaradt Jonathan Davis, Fieldy és Munky ma már a negyvenet közelítik, a Faget, a Daddy vagy a Good God érzésvilágának újraélesztése pedig nemcsak hiteltelen, de teljesen röhejes is lett volna tőlük. Pláne egy olyan bátor, változatos – és nem mellesleg állati jó nótákkal teli – anyag után, mint a három évvel ezelőtti cím nélküli anyag.

Nos, a helyzet szerencsére összességében nem annyira vészes, mint azt az előzetes információk, majd az elsőként kikerült részletek alapján sejteni lehetett. Vagyis a 39 éves Jonathan nem acsarog a mostohaanyja vagy a sulitársak szemétségein, és hiába mondja majd el mindenhol az utóbbi években eléggé parkolópályán lévő Robinson, hogy ez a legbetegebb, legszemélyesebb és legösztönösebb lemez, amin csak valaha is dolgozott, totális hátraarcról szerencsére nincs szó. Kétségtelen, hogy valamennyire tudatosan vissza akartak kanyarodni a debüt és a Life Is Peachy hangulatához, de nem tűnt el a lemezről nyomtalanul a késői – értsd: az Untouchables-szel kezdődő – éra megközelítése sem. Az eredmény elég fura öszvér lett, szakasztott olyan, mintha csak '95-'96 tájékáról megmaradt ötletekből próbáltak volna meg a mai agyukkal dalokat írni. Lehet ez jó? Háááát... Bevallom, elsőre, sőt, másodjára és harmadjára is reménytelen, görcsös és erőltetett – mondjuk ki nyugodtan: szar – lemeznek tűnt a Remember Who You Are. Mivel azonban még nem felejtettem el, hogy az elején micsoda általános döbbenet és értetlenség fogadta a Kornt (hiába váltak a '90-es évek végére elsőligás mainstream sztárcsapattá), pontosan tisztában voltam vele, hogy egyik albumukat sem szabad felületesen megítélni. Vagyis adtam neki időt, hogy megmutatkozzanak a rejtett rétegek is. A véleményem így némiképp módosult, de nem alapjaiban: még így is simán csalódást jelent az anyag.

Robinson munkáit ismerve igen fontos tényező, hogy a producer nem nyomta agyon a lemezt jellegzetes megoldásaival. Ha nem tudnám, hogy ő irányította a melót, pusztán hallás alapján nem feltétlenül mondanám meg, és ez jó, főleg annak fényében, hogy a jellegzetes pincemély gitár- és basszushangzást néhol olyannyira igyekeztek közelíteni a régihez, amennyire csak lehet. Az új dobos, Ray Luzier is megfelelően hozza a kötelező dolgokat, noha messze nem üt olyan merészen, mint az előző lemezen vendégeskedő Terry Bozzio. Ami a dalokat illeti, a nyitó Olidale (Leave Me Alone) elég jól összefoglalja, mi várható a folytatásban, itt ugyanis a zenekar minden korszaka megidéződik egy kicsit: Jonathan masszásan radírozó gitárokra szenved, üvölt, énekel, majd acsarog. Elsőre fura, de idővel meg lehet szokni.

A Pop A Pill még nyíltabban ás vissza a múltba, de ennek ellenére (vagy éppen ezért, döntsd el) működik, sőt, ez az egyik legmeggyőzőbb téma az egész albumon pszichopata vokáljaival, szaggatott gitártémáival. A Fear Is A Place To Live is ezt az iskolát képviseli, ráadásul itt még a refrén is gyalul, a korai Korn egyik legfőbb védjegyének számító fokozatosan bevaduló, elfojtott dühtől fröcsögő betét azonban túlzás. Nemcsak baromi kiszámítható, de sajnos kiszámított is. Ugyanez áll a Lead The Parade törős-zúzós-üvöltözős bridge-ére is. Akadnak még jó pillanatok a lemezen, mint például a Let The Guilt Go (ez legalább annyira emlékeztet a hármas lemezre, mint az első kettőre), az előző albumot talán leginkább megidéző The Past vagy a záró Holding All These Lies, utóbbi végéről viszont baromira le kellett volna hagyni Jonathan sírását, mert egyszerűen gáz. Ilyenekbe ennyi idősen egyszerűen nem szabadna beleszaladni, főleg, hogy elég emlékezetes volt, amikor először elsütötték a dolgot a Daddy végén... Oda passzolt, itt pusztán csak szánalmas.

Szinte minden dalban akadnak jó ötletek, riffek, pofás dallamok vagy éppen ordítások Jonathantől, de valahogy folyton ott motoszkál az emberben az a gondolat, hogy 2010-ben a Korntól nem ilyesmit kellene hallania. Munkyék eddig mindig igyekeztek valami újat, valami mást csinálni, ehhez képest pedig a Remember Who You Are igencsak felemás kísérlet, akár még céltalannak is simán nevezhetném. Ahhoz nem elég kizárólagos a visszafordulás, hogy az egykori fanokban működésbe lépjen a nyálcsorgató nosztalgiafaktor, ráadásul kérdéses, hogy aki ugyanúgy a Life Is Peachy idején volt 16 éves, mint én, az a harmadik iksz környékén is ugyanazt akarja-e hallani ugyanazoktól az emberektől, mint akkoriban. Pláne, ha ennyire speciális zenei világról és hangulatokról van szó... A mai tinédzsereknek pedig ott vannak a saját idoljaik, szóval legalábbis kétséges, hogy éppen Jonathannel üvöltik majd együtt a szoba legmélyén az „I always get fucked in the end" sort.

Mindezzel csak annyit akarok mondani, hogy lehetett a Korn akármilyen meghatározó banda az előző évtizedben, ma már ők is a zeniten régen túllépett rocksztárok népes körét gyarapítják, ebből a körből pedig elsősorban az olyan keretek közül merészen kilépő albumok jelentik a felemelkedést, mint az előző. Az „ilyen is, olyan is, kicsit minden korszakunk rajongóit vissza akarjuk édesgetni" anyagok ritkán robbannak nagyot. Ugyan nem olyan rossz ez a lemez, mint amilyennek elsőre tűnt, összességében nem tudok lelkesedni érte.