Shock!

Nemrégiben nyertem egy CD-t valami netes játékon. Pár nap alatt ide is ér Angliából a lemez sértetlenül, míg az előző Shock!-ból egy adag két hétig keringett Pesten, aztán visszament a feladóhoz Debrecenbe hiányosan, sérülten, pedig a címzés tökéletes volt. Hiába, itthon a postai szolgáltatás csak drágul, maga a szolgáltatás pedig egyre rosszabb. E kis kitérő után jöjjön a zene.

Amerika első számú metal csapataként illik aposztrofálni mostanában a Limp Bizkitet. Hát, nemtom. Nekem azért ez egy kicsit sántít. Az én ízlésem szerint egy igazi metal csapat nem rappel, nincs tele hip-hop ritmusokkal, nem csak ízelítőként raknak bele gitárt, nincs tele a lemeze samplerekkel és loopokkal, és nincs olyan dala, amiben árnyéka sincs a gitárnak. Na de nem is vagyok amerikai.... szerencsére. Odaát meg lehet etetni a népet bármivel. A Limp Bizkittel is. Mindez nem jelenti azt, hogy ez a lemez rossz lenne, mert nem az, de annyira ezért nem ájultam el tőle. Az intro puttyogása után nyomul a banda, jön az arcunkba a mélyre hangolt gitár, a basszus, stb. Aztán a gitár el is tűnik. És általában ez így folytatódik minden számban. Sajnos.

Igazán tetszetős dal számomra a Nookie, 9 Teen 90 Nine, Trust? Viszont van pár nóta ami nagyon gyér: Re-arranged, N 2 Gether Now (ez egyenesen rettenetes), A Lesson Learned ezek popdalok vagy mik, semmi közük a metalhoz. Igazándiból meglehetősen unalmas egy lemez. Még a multimédiás rész sem lendíti fel igazán.

Ez egy olyan metal album, amelyen igen kevés a metal. Annál több az eladhatóság. És ilyen atom hangzás nélkül még eladni sem lehetne...