A talján Linea 77 már a negyedik albumánál tart, és úgy néz ki, hogy most kerültek igazán a tűz közelébe. Az Earache megcsípett nekik egy jó kis Európa-turnét a Soulfly társaságában, amely során hazánkat is útba ejtették, aki időben érkezett a PeCsába, az hallhatta is őket. Draveczki kollega is így tett, legutóbbi élménybeszámolójában pedig elég rendesen le is szedte róluk a keresztvizet.
Mivel nem voltam ott, megítélni sem tudom, hogy milyenek voltak élőben, azonban az album ismeretében azt kell, hogy mondjam, hogy Ádám nem tévedett, amikor azt írta róluk, hogy unalmas, érdektelen zenét játszanak. A lemez ugyanis gyenge.
Hogy mi is itt a gond? Elsősorban persze a jó nóták hiánya. Aztán az se túl jó, hogy két énekessel nyomják a srácok, egyikük dallamosabban, a másik pedig pattogósan/üvöltve osztja az észt. Már maga a koncepció sem túl eredeti, de a difi az, hogy az elsőnek nincs hangja a dallamokhoz, a másiké pedig elég erőtlen a bekeményítéshez. És valahogy ilyen a zene is: cseppet sem nyálas ugyan, de hiányzik belőle a dög, a szigor. Mintha szeretnének ők valami modern keménységet csinálni, csak nem nagyon tudják eldönteni, hogy merre is induljanak. És ez a negyedik lemeznél azért már gáz. Mert van itt nu metal, meg dallamosodás dögivel, némi HC/punk hozzáállással megvadítva, elzenélgetnek ők, csak nincs miértje a dolognak.
Az sem sokat lendít, hogy két szám (Inno All' Odio, Evoluzione) olasz nyelven szólal meg, mert szép nyelv az olasz, csak furcsán pattogós dallamosságát nehéz zenére passzintani. (Az olvasóközönség bizonyára hatalmas részét kitevő opera, illetve Ramazotti rajongóktól elnézést ezért a szubjektív megállapításért.) Aztán vannak olyan dolgok, amikért kifejezetten pontlevonás jár, így a Lost In A Videogame elején és végén hallható videojáték-püttyögés (gagyi), illetve a Rotten Mouth And Broken Arm refrénjében felbukkanó la-la-la-lalázás. Ez utóbbi szörnyűség ráadásul a záró To Protect And Serve-ben újra megjelenik. Van egy-két jól eltalált dal (Fist, But I Thought Everything Was Alright, Sleepless), néhány jól megdörrenő gitártéma (Charon, Lost In...), csak kevés. Ráadásul a hangzás sem tépi le a fejünket, pedig az ilyen csapatok számára az szokott lenni a mentőöv.
Mivel utálok fikázós kritikát írni, nem is szövegelnék többet, csak még egy dolog: nem akarom én bántani ezeket a digó srácokat, biztosan nagyon rendes, szimpatikus arcok, csak az a gond, hogy csak Magyarországon tucatnyi csapat van, aki fényévekkel jobb zenét csinál náluk, mégsem fog soha az Earache-nél albumokat megjelentetni, pláne nem körbeturnézni Európát a Soulfly-jal. Ez persze nem az ő hibájuk, de akkor is szar ügy.
