A japán Loudness kultikus név, ráadásul abszolút megérdemelten, hiszen a '80-as években letettek az asztalra néhány olyan albumot, amit elég nehéz megkerülni, ha egyszerre kemény, mégis dallamos metalról beszélünk. Mivel a lassan negyven éve futó banda lemezeinek száma bőven húsz felett jár, nehéz rendet vágni a diszkográfiában, rengeteg albumuk ki is maradt nálam, de ha esetleg nem lennének meg, a '85-ös Thunder In The Eastet vagy a '86-os Lightning Strike-ot, netán a Mike Vescerával rögzített, '89-es Soldier Of Fortune-t tényleg bárkinek nyugodt szívvel merem ajánlani. Sőt, igazából az új lemezt is simán meg lehet hallgatni, ha valaki bírja az egyszerre gitárcentrikus, mégis hajlékonyan melodikus muzsikákat.
Persze szó nincs róla, hogy a Rise To Glory bármilyen szempontból is felvenné a versenyt az említetettekkel, de így is hamisítatlan Loudness-anyagról beszélünk. Amiben semmi meglepő nincs, hiszen a csapat stílusát alapból is Akira Takasaki virtuóz, száz közül is felismerhető gitárjátéka, illetve Minoru Niihara hasonlóan védjegyszerű hangja, intonációja és kiejtése körvonalazza – ha ezek itt vannak, a végeredmény csakis Loudness-ízű lehet. Ennek megfelelően már a futurisztikus 8118 intró után robbanó Soul On Fire nyitás is nyíltan előrevetíti, mire számíthatunk távol-keleti barátainktól a következő egy órában: kellően archaikusra szabott, ám Takasaki csillagharcos játéka miatt egy pillanatig sem poros riffeken, szikrázó szólókon alapuló dallamos metalra.
Ha esetleg életedben nem hallottál még Loudness-t, talán úgy tudnám őket a legegyszerűbben jellemezni, hogy vedd a klasszikus Dokken és a legkevésbé szögletes Accept ötvözetét egy megfelelően hi-tech gitárossal, aztán rakd át az egészet Japánba, de ez is inkább csak amolyan erőltetett párhuzam. Főleg, hogy a lemez távolról sem egydimenziós, és nem is születhetett volna meg ebben a formában harminc évvel ezelőtt. A hagyományosan fogós darabok – Soul On Fire, Go For Broke, The Voice, No Limits – mellett most is akadnak más szabású tételek. Így például az I'm Still Alive vagy a Massive Tornadó nemcsak modernebb, hanem durvább is a többségnél a maga néhol szinte thrashes keménységűre vett betéteivel, hiába lesz itt is összekeverhetetlen, ami kisül belőlük. Ugyanígy a címadóban is zsírosan zorkó témák keverednek a hősies fémzenébe, de nagyon finom a Kama Sutra progrockba hajló instrumentalizmusa is, a hat perc fölé nyúló Rainben pedig szinte már-már doomos húrokat pengetnek. Szóval aki kedveli a csapatot, most is kap tőlük egy csomó mindent, de a dolog mégis rendszerben van. Mint mindig.
Mivel szeretem a banda stílusát, szívesen hallgatom a lemezt, de nem akarom magamat feleslegesen elragadtatni: a jól sikerült tételek mellett akadnak itt túlhúzott szerzemények, illetve laposabb momentumok is. Előbbiekre az említett Rain is jó példa, amelyből bő másfél percet simán lecsippenthettek volna, utóbbi kategóriában pedig egyértelműen az Until I See The Light tolakszik előre, ahol ígéretesen indul a műsor, de aztán mintha nem tudnák eldönteni, hogy epikus témát, power-lírát vagy hagyományosabb rocknótát akarnak faragni belőle. Nem is sikerül aztán egyiket sem, és szépen a padlóra esnek a székek között... A bónusz Let's All Rock meg működőképes ugyan, csak éppen a Scorpions már megírta az alapjait harmincnyolc évvel ezelőtt, The Zoo címmel. A hasonlóság annyira üvöltő, hogy szerintem nem is nagyon lehet véletlen, csak akkor meg nem tudom mire vélni ebben a formában.
A fentiekkel együtt sincs egyébként nagy gond a lemezzel, Takasaki gitárja ma is csodálatosan szól, a játéka is mágikus, Niihara torka meg elég sokat kopott a fénykorhoz képest, de én szeretem ezt a sajátos hangot, szóval szódával ma is elmegy, amit csinál. Fanoknak mindenképpen kellemes hallgatnivaló ez az anyag, ha meg nem ismered őket, végső soron kezdheted ezzel is – a legjobb pillanatokban azért bőven van spiritusz. Szóval maradjunk annyiban, hogy adok nekik egy objektivitásra törekvő hetest.
Hozzászólások