Shock!

Van új Luciferenc-lemez, azaz Johanna Sadonis, az egykori The Oath-dalnok ismét felöltötte köldökig dekoltált fekete bőrruciját, meglobogtatta szép szőke hajzuhatagát, hogy újra eljátssza az Ördög ágyasát. A patás tevepatásának szerepe persze közel sem új, démoni szépségek egész sora járt már előtte ezen az úton, a Coven énekesnője, Jinx Dawson például majd' fél évszázaddal korábban. Márpedig Johanna még fazonra is őt idézi, meg persze az okkult szövegekkel is, amelyekből egyébként jóval kevesebbet kapunk, mint az egyes lemezen. Ez persze nem véletlen, a Lucifer soraiban azóta igen jelentős átrendeződés ment végbe: Gaz Jennings (ex-Cathedral, Death Penalty) balra el, a legendás Nicke Andersson pedig jobbról be. És ez a zenében is pont ennek megfelelő módosulást eredményezett: a doomosabban riffelő témák száma drasztikusan megfogyatkozott, miközben az ősrockosoké ugrásszerűen megnőtt. A jó Nick Royale ráadásul nem csak gitáron bazsevál, hanem bizony-bizony beült eredeti helyére, a dobok mögé is.

Mindez pedig a legkevésbé sem vált az anyag kárára, sőt, úgy érzem, Szentségtelen Johanna most talált igazán önmagára. Hangja valahogy minden korábbinál erősebben, karakteresebben jelenik meg ezekben a hol lendületesen rockoló (a nyitó California Son, a majd' felrobbanó Phoenix, későbbről meg a kissé epikusabb Reaper On Your Heels, vagy a nagyívű Aton), hol pedig már-már bluesosan letisztult tételekben (erre meg jó példa a remek refrénnel felvértezett Dreamer). Ez utóbbi egyébként híven fedi fel Fräulein Sadonis másik fő hatását, a Fleetwood Mac Stevie Nicksét is (még ha azért az ő hangi adottságai el is maradnak a nagy elődétől). De persze találunk itt hagyományőrzőbben sabbathista tételt, mint amilyen a záró Faux Pharaoh, vagy az az Eyes In The Sky, ami már konkrét elemeket is újrahasznosít a birminghamiek Vol. 4 időszakából. De ha a Dancing With Mr. D gonosz hangulatú feldolgozásáról nem tudnám, hogy eredetileg Rolling Stones, még akár erről is elhinném, hogy Iommiék valami elfelejtett stílusjátékáról van szó. A sztorizgatós Before The Sunt pedig még az Avatarium sem dobta volna kukába, ebben biztos vagyok.

Mivel az első lemez talán legnagyobb hiányosságát, a poros, avíttas hangzást is sikerült gatyába rázniuk (igaz, a helyenkénti hammondozás jócskán dúsít is a hangképen), mindenképpen egy ponttal többre tartom a második eljövetelt, mint elődjét, viszont még messze van a tökéletestől. Hogy mást ne mondjak, igen könnyű megunni, most, a sokadik hallgatás során rendre azon kapom magam, hogy azért már bele-beleásítok a műsorba. De sebaj, a Lucifer III még jobb lesz, amikor is – ismerve főhősnőnk csapodár természetét – minden bizonnyal egy teljesen új felállásnak örülhetünk majd.