Ha nem is az érdeklődés homlokterében alkotva, de lassú, egyenletes építkezéssel jutott el az ötödik lemezig a Lucifer. Bevallom, annak idején némi szkepticizmussal figyelgettem a Johanna Sadonis vezetésével zászlót bontó bandát, aztán bekerült a képbe Nicke Andersson, és szépen elkezdett náluk összeállni a kép. Ez persze bizonyos változásokkal járt úgy a zenében, mint a magánéleti fronton – elvégre most már Johanna is Platow Andersson néven fut –, de a korrekt, mégis kissé semmilyen kezdőlépések után szépen megtalálta a maga hangját a csapat. A még az év elején megjelent ötös lemez az eddigi csapásvonalon halad tovább, és újfent kellemes hallgatnivaló.
Tologatom már egy ideje magam előtt ezt a lemezt a restanciák között, mert igazából nem olyan egyszerű róla értelmeset mondani anélkül, hogy ne ismételném Nagy Andor kolléga veretes sorait az előző négy anyagról. A Lucifer ugyanis jellemzően azon zenekarok körét gyarapítja, akik semmi igazán különlegeset nem csinálnak, igazság szerint simán lehet nélkülük is teljes életet élni, de ha már egyszer itt vannak, akkor azért jobb velük. Egyik lemezüket sem fogjuk tizenhuszon évek múlva klasszikusként emlegetni, ám többnyire azért tagadhatatlanul jó érzékkel alkotnak új dalokat az ötven évvel ezelőtti fogásokból.
A Lucifer az elején doomosabb húrokat pengetett, aztán Nicke érkezésével kapott rockosabb tónust a zenéjük, bár persze azért a végzetterhes, ólomujjakkal pengetett Iommi-riffelés sem veszett ki teljesen a dalaikból. Ugyanakkor nem ez a domináns, és valljuk be, jobban is áll nekik a slágeresebb, közérthetőbb irány. Ennek megfelelően tetszetős a Fallen Angel Children Of The Grave-tempóban zakatoló kezdése, mint ahogy a sabbathos riffekkel, együtténeklős, orgonával alázengetett kórussal operáló At The Mortuary is (bár utóbbiban baromira nincs hat perc), az első nagyágyú mégis a harmadikként érkező Riding Reaper. Ez a szinte poposan slágeres téma akár a Ghost repertoárjában is minden szempontból jól mutatna, és még sokáig ott kering a koponyádban, miután lepörgött. De a pattogós ütemű, akusztikus gitárokkal alázengetett, pofás szólóval ellátott Maculate Heart hippizmusa is nagyon rendben van.
Az anyag összességében amúgy elég változatos lett. A Riding Reaper melletti másik kedvencemben, az A Coffin Has No Silver Liningban például – meglepő vagy sem – magukhoz képest előreugranak az időben bő tíz évet, és határozott NWOBHM-húrokat pengetnek. Konkrétan a riff hallatán például a korai Def Leppardot emlegetni sem tévút, és a refrén is igen izmos. Némi újhullámos brit metál a Strange Sisterben is akad (hallgasd csak meg, hogyan építkezik egymás köré a gitár meg a basszus!), de ez azért dalként egy fokkal kevésbé kiemelkedő. A The Dead Don't Speakben a doomosabb vonal keveredik a refrénben fejnehéz iránnyal, de a Slow Dance In A Coffin és a záró Nothing Left To Lose But My Life melankolikusan éjfekete, bluesos félballadái is jól passzolnak a csapathoz.
Johanna hangja önmagában nem különösebben jellegzetes vagy kiemelkedő, de a nagy dal- és melódiakovács Nicke segítségével mostanra tökéletesen megtalálták a módját, hogyan tűnjön mégis annak ebben a zenei környezetben. Jinx Dawson persze továbbra is vastagon benne van minden másodpercben, de ez nem baj. Szépen is szól az album, szóval összességében tényleg nem találok benne semmi kivetnivalót. November 16-án pedig élőben is bemutatják nálunk az életmű legjavát, márpedig az efféle zenék mindig koncerten élnek úgy igazán.
Hozzászólások