Shock!

Ötven felé döngetve már kicsit necces necchariban riogatni a tizenéveseket, és a húsz évvel ezelőtti hitvallást erőltetni, pláne akkor, ha a jobb időket is látott Marilyn Manson utóbbi néhány albuma finoman szólva sem érte el az elvárható ingerküszöböt. Szerencsére a művész megértette önnön tragédiáját, és ezúttal nem próbált meg magából bohócot csinálni. Mintha szépen elengedné egykori énjét, s hozna egy újat, amelyik fáradt és beteges, de mindenképpen őszintébb, mint önmagának halvány másolata. Egy baj van az egésszel: Manson Manson nélkül nem működik.

A három évvel ezelőtti Born Villain már azokat is elbizonytalanította, akik a pokol tüzébe is követték volna Mansont. Csakhogy annak már nagyobb volt a füstje, mint a lángja, s a nagy fuldoklásban elveszett a lényeg, már ha a mesteri imidzsen túl volt olyan egyáltalán. Érezte ő is a hanyatlást, elkezdett hát kicsit másban gondolkodni. Az eredmény a The Pale Emperor lett, amelynél találóbb címet nem is adhatott volna az albumnak. Egy fáradt, nagyon rosszkedvű és sápadt anyagról beszélünk, azaz annyira nem is beszélünk róla, miután Manson már régen kikopott a megosztó szerepkörből. A lejtmenet kezdetén még agresszív viták dúltak, pro és kontra érvekkel, mára már valóban csak a keménymag szívét dobogtatja meg az egykori médiagenya, a nagy többség vállat von, aztán megy tovább, új időknek új szeleivel.

Még az sem hatja meg különösebben a népet, hogy az album körül (és benne) minden erejével és zenei tudásával ott bábáskodott Tyler Bates, aki... öööö... nos, maradjunk a filmzeneszerző kifejezésnél, bár ott nem a topligában játszik. Munkája tetten is érhető, egyfelől az albumot végigkísérő monotonitás, másfelől a néhol valóban filmzenés (Birds Of Hell Awaiting) motívumok miatt. Több rosszat nem tudnék hozzátenni, bár jót sem. Az album gyakorlatilag két részre osztható: van néhány tétel, ahol Manson inkább több, mint kevesebb sikerrel megpróbált bemutatni valamit egykori önmagából (Deep Six, Slave Only Dreams To Be King), és van a többi, amelyekben valószínűleg ő maga sem tudta, mit akart. Másképpen fogalmazok: ő maga sem tudta, hogy mit akart a dallal. Nagyon fáradt, önmagukba visszahulló, labirintusban bolyongó, kiút nélküli nótákról van szó. Mintha kétségbeesett csapongásba kezdett volna zeneileg, saját maga számára is definiálhatatlan és hiányos módon.

Hiába beszélt a promók során koncepcióról és átgondoltságról, ez nyomaiban sem érhető tetten, hacsak nem fogadjuk el, hogy a hamuszürke is egy izgalmas szín. Megtehetjük, bár ne feledjük: amikor azt mondjuk egy albumra, hogy nyomasztó, általában az atmoszférát jellemezzük vele. Itt új értelmet nyert a kifejezés. A The Pale Emperor nem hangulatában, hanem kilátástalanságában nyomja az embert. Kulcsszava az unalmas, kiszámítható semmi. Minden Manson-klisét hallunk, amit valaha hallottunk, de csak mint egy halk visszhang suttogását. És nincs kedve az embernek nevetni, mert ez az album egyáltalán nem szánalmas, hanem inkább sajnálatra méltó. Végig érezni a kétségbeesést, az ötlettelenséget, s azt, hogy immár maga Manson se tudja, merre tovább. Amihez nagyon értett, azt nem ismételheti már, új irány azonban nyomokban sem látszik.

Az előre legyártott panelekből összedobott dalok (Warship My Wreck, Odds Of Even) álmosító bugyutaságával sem az a fő probléma, hogy minimális ötletet sem lehet bennük felfedezni. A riasztó az a dologban, hogy ez már ilyen formában sem érdekli az emberek zömét. Nincs semmilyen hatással, sem negatívval, sem pozitívval. Nem baszod fel magad rajta, de örülni sem tudsz neki. Mintha egy steril szobában ülnénk. Érdektelen, közömbös. És nem hiszem, hogy zenésszel ennél szomorúbb dolog történhet.

Tiszteletreméltó, de hibás értelmezésnek tartom azokat a véleményeket, amelyek szerint Manson most a nulláról kezdte, letisztult és csupasz önmagát adja. Manson lényege, hogy nem adhatja önmagát, mert az akkor már nem Manson. A letisztultság és a nulláról kezdés hatásos duma, általában azok alkalmazzák, akik teljesen kifogytak az ötletekből, de jó a marketingesük. Mintha semmit nem sikerült volna végigvinni, félúton belefullad minden a saját megmagyarázatlanságába. Ötletek kontraszt nélküli lenyomatát kapjuk sorban. Nem füstös hangulatot, hanem a füstös hangulat érzetét, nem libabőrt, hanem a libabőr leírását, nem energiát, hanem az energia képletét, nem bánatot, hanem egy fotót a bánatról.

Nagyon ritkán fordult elő eddig, hogy drukkoltam egy albumnak, ami első hallgatásra semmilyen formában nem fogott meg, nem keltett bennem érzéseket, nem tudott markáns véleményt mondatni velem. A The Pale Emperor esetében minden esélyt megadtam. Újra és újra és újra. De minél többet hallgattam, annál elkedvtelenítőbb volt a teljes üresség, ami áradt belőle. Az egyetlen érzés, amit ki tudott csiholni belőlem, a sajnálat volt. Nem pejoratív értelemben, hanem a legőszintébben. Soha nem gondoltam volna, hogy éppen Marilyn Manson személyes zenei tragédiája kapcsán bukkan fel ez a szó, de így történt. Rendkívül sajnálom ezt a valaha nagyon tehetséges és minden eszközt gátlástalanul felhasználó embert, hogy ennyire kiégett, kedvetlen és céltalanul bolyongó figura lett belőle.

Ha tudnám, hogy ezt az albumot búcsúnak szánta, megemelném a kalapomat, és habozás nélkül leírnám, hogy szép munka a végszóhoz. Felemelt fejjel mehetne producerkedni vagy tucatszínészkedni, óriási respect szólt volna neki. Így azonban csak a vergődést látni, a lejtő egy újabb állomását. És egy nagyon szomorú albumot, emlékművet állítva a felesleges zuhanásnak.