Shock!

Marzi Montazeri neve nem biztos, hogy egyből beugrik, de segítek: a gitáros Phil Anselmo oldalán játszott az utóbbi években, többek között vele rakta össze a Pantera volt frontembere a rengeteg vitát kiváltott Walk Through Exits Only albumot is néhány évvel ezelőtt. Tim „Ripper" Owens meg aligha szolgál különösebb bemutatásra, bár a Charred Walls Of The Damnedet leszámítva nehezen tudnék tőle igazán érdemleges produkciót mondani, mióta kilépett az Iced Earth soraiból. A Judas Priesttel annak idején az isten lábát megfogó ohiói fickó képességei elvitathatatlanok, de leginkább csak sodródik jobbra-balra az árral, és most éppen Marzival fogtak bele egy közös projektbe.

Montazeri előzetesen valami olyasmit mondott, hogy egy power metalos anyagon dolgozott, amikor eszébe ötlött: ezekhez a dalokhoz Ripper lenne az igazi hang. Végső soron rá is süthetjük erre az intrós-outrós horrorzajozást leszámítva négy tényleges dalból álló EP-re, hogy power metal, hiszen alapvetően súlyos riffelésű muzsikáról van szó Tim jellegzetes hangjával, viszont a végeredmény nem feltétlenül azt takarja, amire a legtöbben erről a kifejezésről asszociálunk. Montazeri hatalmas Dimebag-fanatikus, állítólag igen jóban is volt a Pantera néhai gitárosával, riffelése, gitározása pedig néhol valami egészen kísértetiesen olyan, mint az immáron lassan tizenhárom éve halott ikoné. Papíron leírva ez remekül mutat Tim hangjával kombóban, viszont Marzi amellett, hogy kétségtelenül baromira tud gitározni, magukat a dalokat azért eléggé más megközelítéssel írja, mint annak idején a Pantera. Anselmo szólólemezének kaotikusságát annak idején az énekes egzaltált lelkivilágának tudtuk be, de most azért tisztán hallatszik: valamennyire benne volt ebben a széttöredezettségben, nehezen emészthető jellegben Montazeri is. Persze messze nem annyira durva és szélsőséges ez a minialbum, mint a Walk Through Exits Only volt, de az a bizonyos nehezen fogható, nem feltétlenül dalcentrikus, váltásokkal teli vonal itt is megvan.

Mint említettem, azzal együtt, hogy sokszor egészen szemérmetlenül és leplezetlenül dime-osan játszik, Montazeri állati jól gitározik, ebben semmi túlzás nincs, így aztán a dalokban szép számmal akadnak gyilkos riffek, átvezetések, szólók, amiket jó hallgatni. Amikor szólnak. Miután ugyanis lepörögtek, menthetetlenül törli őket a memória. Vagyis igazán markáns, emlékezetes szerzeményeket sajnos nem sikerült összehozni, és valljuk be: amennyiben az ember ilyenekre gyúr, ahhoz nem feltétlenül Tim Owens a legmegfelelőbb partner. Ripper embertelen torok, viszont a Priest és az Iced Earth utáni produktumaival pont az volt a bajom, hogy többnyire hiányoztak belőlük a könnyen megjegyezhető, azonnal ható énektémák, és ez a probléma sajnos itt is végig jellemző. Értem, hogy Montazeri ide-oda kígyózó, zúzó, szaggató, változó alapjaira nem lehet könnyű énekelni, de Tim barátunk – a továbbra is kivételes adottságok mellett – sajnos ezzel együtt sem nyújt kiemelkedőt a melódiák formálása terén. Egyszerűen nem tudott arcot adni a daloknak, amelyek közül sokadszorra is a hangulatosabb kezdésű Without Warning tűnik a legerősebbnek, de összességében enélkül is simán lehet teljes életet élni.

Nagyon jól szól az EP, és ahogy írtam, lazán el lehet hallgatni, de szerintem keveseknél marad majd stabilan is bent a verkliben, miután lecsengett a „na, mi is ez?" kíváncsiság. Ezt a borítót meg még viccből sem tudom mire vélni, bár kétségtelen: ha a régi Pantera szellemének megidézése volt a cél, Montazeri teljes sikerrel járt ezzel a gyerekrajz-szerű rettenettel.