Shock!

Nincs könnyű dolga annak, aki erről az albumról véleményt ír. Annak sincs, aki csak hallgatja. Phil Anselmo legszemélyesebb agymenése vagy kicsapja a biztosítékot, vagy harsány hozsannázásra készteti a pszichiátriai dühzenék rajongóit, de egy biztos, ezt a dózist nem lehet elintézni egy vállrándítással. Sokszor halljuk és undorral unjuk a „nagyon dühös lesz a következő albumunk", a „minden agressziónkat beleírtuk" kliséket. Anselmo is hasonlókat nyilatkozott, s bár esetében alapból hajlamosak vagyunk hinni a szavaknak, azt kevesen hittük, hogy ennyire komolyan gondolta.

Maga a teljes név használata is erre utal: legbelsőbb és legteljesebb valóságát üvölti ki magából (ne feledjük, a zenét is ő írta egyedül), mi pedig csak ülünk lefagyva, hogy akkor ez most miafasz. „...magamról szerettem volna írni. Azokról a hangulatokról, amikor a hálószobában ülsz egymagadban, kurva fagyos, feszült hangulatban, és éppen mindenkit kibaszottul meg akarsz ölni" – nyilatkozta a Shock!-nak a szétcsapott fejű énekes, és nem hinném, hogy ennél jobban tökön lehetett volna ragadni az album lényegét. Mert nagyjából ennyiből áll ez a negyvenakárhány perc. Fagy, iszonyatos lehangoltság és depresszió. Eszemben sincs műfajilag definiálni a zenét, miután nem arról szól. Minden beteg eszközt bevetve az album a hangulatot támadja, meg sem próbálja zenei panelekkel megfogni a hallgatót. Nincs semmiféle kiszámíthatóság, nincsenek klasszikus értelemben vett dalok vagy szerkezetek, nincsenek szabályok. Extrém, persze, de ennyivel elintézni túl egyszerű lenne. (Sokkal borultabb ebben is, mint a Superjoint Ritual. Ott legalább halványan meg lehetett húzni egy vonalat egy-két stílus mentén, itt aligha. Anselmo miatt új megjelölést kellene kitalálni. Depressive chaos-death-sludge?) Csak egy adag vicsorgó gyűlölet és düh. Annyira töményen, hogy húsz perc is bőven elég belőle, nemhogy a duplája.

A nyolc tételt nem is lehet külön vizsgálni. Nem kompozíciókról beszélünk, inkább zsigeri agresszióval kiegészített vázlatokról, felskiccelt témákról, Anselmo impresszióiról, amelyeket megtöltött gyűlölettel. Zeneileg időnként jól hallhatóan teljesen ad hoc jelleggel dolgozott - ami az underground felől közelítve abszolút elfogadható -, egymásra dobált, esetlegesnek tűnő dallamkezdemények váltogatják egymást a káoszban, a ritmusváltások is a teljes (és tudatos) anarchiát mutatják, mindössze a dühös üvöltés állandó. Utóbbiból talán a kevesebb több lenne, de miután az egész project erről a morcolásról szól, számon kérni semmit nem lehet rajta, legfeljebb halkan megjegyezni: ez így egy kissé unalmas. A Bedroom Destroyer például (bármennyire bivaly) már saját idegességébe fullad bele, öt percig facsarva agyunkat ismétlődő mérgelődésével, zenei koszosságával és zűrzavarával. Olyan az egész, mintha ezen öt perc alatt lett volna „megírva", betanítva és rögzítve. Az album gyakorlatilag magát darálja be egy kaotikus masszába, amely nehezen magyarázható csak és kizárólag a „minden kibaszott dühöm benne van" formulával. Az anyag egy idő után megfojtja magát, a kezdeti érdekesség érzése unalomba, rosszabb esetben ellenszenvbe csap át.

Emeljük ki az utolsó „nótát", az Irrelevant Walls and Computer Screenst, amely 12 percével elpusztítja még azt a kevés toleráns agysejtünket is, amely megmaradt az előző félórás atombomba után. Itt aztán tényleg olyan érzésünk támad, mintha Anselmo beszabadult volna egy pszichiátriai intézetbe, aztán megzenésítette volna a gumiszobában felharsanó, leszedált vidámságot. Már az sem igazán dob fel, hogy végre hallunk valamit Marzi Montazeri gitáros játékából is, némi szólóhoz hasonlító töredék formájában. Maró gúnyként (másként nem tudom értelmezni) Anselmo egy lebegő, belassult etappal zárja ámokfutását, azaz le sem zárja, a zene egyszerre csak eltűnik, a káosznak vége, s a hirtelen beálló csöndben igen nyomorultan és szarul érezhetjük magunkat. Nagy lelkierő kell újra a lejátszásra kattintani, az ember valahogy inkább szeretné elfelejteni azt, amit hallott.

A Walk Through Exits Only – nem kell hozzá különösebb jóstehetség – erősen meg fogja osztani a hallgatói társadalmat. Esetünkben az 5 pont tényleg a középen állást jelöli. Egyfelől kétség nem férhet az anyag, valamint az Anselmo-interjúban felvázolt gondolatok őszinteségéhez, a düh és a gyűlölet, fájdalom igazságtartalmához. Ahhoz sem, hogy mindezt a nyers szellemi hányingert sikerült is zenére lefordítani, ráadásul eredeti módon. Ez mindenképpen értékelendő. Biztos vagyok benne, hogy Anselmónak nagyon kellett a Walk Through Exits Only. Abban azonban már nem annyira, hogy nekünk is. Felmerül ugyanis a kérdés, mennyire lehet érdekes számunkra egy ember dühe, aki pusztán ezzel a töltettel adja át nekünk zeneileg gyakorlatilag kidolgozatlan albumát, még ha ez a kidolgozatlanság szándékos is? Mit kezdhetünk negyven percnyi kaotikus hangszerelésbe csomagolt nyers hússal, amelyet kizárólag ebbe a fagyos, nyomasztó, feszült pácba áztatott be Anselmo? Különbségek tisztázása végett: tömve vagyunk extrém metal zenékkel, amelyek szintén az agresszióról szólnak, de nem csak és kizárólag az tartja őket egyben. A Walk Through Exits Only töménységéből éppen azt hiányolom, ami különlegessé tehetné: a koncepciót. Mert az, hogy valaki kiüvölti magából az évek, évtizedek során felgyülemlett mérget, de közben zeneileg csak véletlenszerű, egymásra hajigált elemekkel operál, még nem koncepció. Alsóbb szinteken inkább blöffnek nevezik, itt óvatosan bánnék e szóval.

Ha már ide kanyarodtunk, jöhet végül a legolcsóbb, de legfontosabb értékelési szempont: ez egy ízig-vérig underground anyag (pozitív és negatív jelzőként is felhasználhatnánk az album kapcsán), s itt a bökkenő. Az underground többek között attól underground, hogy a mainstreammel szemben definiálja önmagát. Ez idáig rendben van a Walk Through Exits Only kapcsán, ennél jobban nehezen tudott volna Anselmo szembemenni a trenddel, talán akkor sikerült volna megfejelnie, ha skót pásztordalokat énekel hónaljfing kísérettel. Mégis paradox helyzet áll elő, amikor egy mainstream figura kezd underground zenét csinálni. Mert akkor most melyik? Kínosan ügyeltem arra eddig, hogy leírjam a Pantera nevet, de a fogadtatás kapcsán immár elkerülhetetlen a kérdés: beszélnénk erről az albumról két percnél többet, ha nem úgy hívnák az énekest, ahogy, ha nem abban a zenekarban üvöltött volna annak idején, amely jócskán megváltoztatta egy nemzedék zenei felfogását? Aligha. Phil Anselmo neve kötelez arra, hogy írjunk róla, nem pedig maga a produktum. Fanatikusok és dühödt elkeseredettek minden bizonnyal megtalálják saját örömüket az anyagban, és így van ez jól, ettől szép ez az egész. De mindenki más tegye fel őszintén magának a kérdést: hallana-e egyáltalán erről az albumról, ha nem Phil Anselmo jegyezné? Ha igen, meghallgatná-e egynél többször? Foglalkozna-e vele? Érdekelné-e annyira, hogy kommentet írjon egy kritika alá, egyetértve vagy felháborodva? Aligha. Anselmo neve alapból manipulál mindenkit (más kérdés, hogy fejet hajtunk vagy elutasítjuk szándékát), még akkor is, ha jól kihangsúlyozva és ez esetben éles határvonalat vonva önmaga és önmaga között, Philip néven és egy H betűvel fut.

H, mint hiába.