Shock!

„Nagyon kedves, de szerintem teljesen készen van, ne számítsatok semmire" – legalább öt különböző ember fogadott minket ezekkel a szavakkal a Hegyalja Fesztivál főszínpadának backstage részében, ahová azért érkeztünk, hogy a metal színtér egyik legismertebb figurájával, a Down jelenlegi és a Pantera egykori frontemberével találkozzunk. Aztán mint oly sok esetben, itt is kiderült, hogy a helyzet nem teljesen ez, és csak annyi igaz a figyelmeztetésekből, hogy Phil Anselmo tényleg roppant kedves és közvetlen. „Készen" azonban nem volt: megfontoltan, lassan és választékosan beszél, figyelme száz százalékos, a begyógyult szemek és az impulzivitás pedig inkább egyfajta alapállapotnak tűnik nála, ami akár összefüggésben is lehet az elmúlt húsz év híresen egészséges életvitelével. De még ez sem feltétlenül biztos. És természetesen vannak olyan vonásai is, amelyeket sem az írott szöveg, sem a fotók nem képesek teljes egészében visszaadni: ilyen Phil mély, színpadi színészeket idézően karakteres beszédhangja, széles, nagy gesztusai, netán hihetetlen, gumifejű grimaszai. Meg persze az a leírhatatlan, átható tekintet, amellyel – ehhez sem férhet kétség – a pillanat töredéke alatt felméri a vele szemben ülőt, és a velejébe lát.

Pár napja a francia Hellfesten együtt nyomtad az Accepttel a Fast As A Sharkot. Eszerint szereted a tradicionális német heavy metalt?

Naná! Sőt, nem is kell hozzátenned, hogy tradicionális! Természetesen nagy Accept rajongó vagyok. Máig emlékszem, micsoda hatással volt rám, amikor még kölyökként először hallottam a Fast As A Sharkot. Az a dal véleményem szerintem igazi mércét állított fel a kétlábdobbal, egészen addig, amíg ki nem jött az Anthrax első lemeze, a Fistful Of Metal, és azon ott volt a... Jaj, mi is volt a címe az első számnak?

Deathrider.

Úgy van, Deathrider! De még az is csak egy kicsivel volt gyorsabb a Fast As A Sharknál. Ma már persze jobban vonzódom a durvább zenékhez (hörgős üvöltést hallat), de imádom a heavy metal teljes történelmét és azokat a bandákat is, akik elkezdték annak idején ezt az egészet. Ami pedig a Kreatort illeti (K.G. pólójára mutat és ördögvillázik), a Pleasure To Kill az örök kedvencem!

Az új frontemberrel is tetszik az Accept?

Hiszitek vagy sem, nagyon régóta ismerem Mark Tornillót. Azelőtt a T.T. Quickben énekelt, akiknél egy New Orleans-i dobos játszott. Jól ismertük Big E-t – mindenki így hívta Erik Ferrót, mert kibaszott erőteljes dobos –, és én is éppen akkortájt léptem be a Panterába, amikor ő ott zenélt. Kicsit emlékeztetett egymásra a két zenekar, legalábbis szerintem, mert náluk is ott voltak azok az üvöltős, magas énektémák (utánozza), és óriási volt a gitárosuk is. Szóval régóta ismerem Markot, és imádom a hangját, óriási torka van. Nem akarom azt mondani, hogy túlságosan olyan, mint Udo, de az biztos, hogy tökéletesen illik az Acceptbe, mert nála is megvan az a Bon Scottot, Brian Johnsont idéző AC/DC-s tónus. És emellett az egyik legkedvesebb anyaszomorító, aki csak él ezen a bolygón. Két lábbal áll a földön, csakis magát adja, nem szarozik. Nagyon bírom.

Napok kérdése, és Philip H. Anselmo And The Illegals név alatt megjelenik az első szólólemezed. Nagyjából mennyi munkát fektettél a Walk Through Exits Only elkészítésébe?

Fontos tudni, hogy mivel kibaszott sok mindennel foglalkozom, ezt a lemezt csakis szakaszosan tudtam összerakni, másképp egyszerűen nem lett volna módom rá. Két bandát is producereltem a Housecore kiadómnál, elkészítettük az előző Down EP-t, közben megindult a munka az újon is, szóval állandóan időzavarban voltam. Összességében nagyjából három év alatt állt össze az anyag, és az elejétől kezdve tudtam, mit akarok csinálni, mert oda-vissza ismerem az underground heavy metalt. Leültem egy gitárral és egy magnóval, és ennyi volt: mindent én írtam. Aztán utána be kellett tanítanom az egészet a dobosomnak, ami olyan volt, mintha mittudomén, geometriát tanítanék neki! (nevet) Ki kellett lépnünk a tradicionális gondolkodás keretei közül, ez ugyanis nem négynegyedes thrash, nem egy-két-há-négy, egy-két-há-négy... Viszont himnikus dalokat akartam írni, amik ezzel együtt sem hagyományosak. Szövegileg pedig kibaszott valóságos dolgokban gondolkodtam ahelyett, amivel a death metalban vagy a black metalban találkozhatsz. Ha meghallgatsz egy black metal lemezt, már nagyjából előre tudhatod, miről szólnak majd a szövegek, akár nacionalista, akár ideologikus vonalon mozognak, és ugyanígy a death metalban is létezik egy afféle etikai kódex, amelyhez a legtöbb zenekar ragaszkodik is. Én viszont magamról szerettem volna írni. Azokról a hangulatokról, amikor a hálószobában ülsz egymagadban, kurva fagyos, feszült hangulatban, és éppen mindenkit kibaszottul meg akarsz ölni. Igazat, valóságosat, érted? Egy olyan album elkészítését tűztem ki magam elé célként, amelyet nagyon nehéz elhelyezni, begyömöszölni bármilyen kategóriába, alkategóriába vagy al-alkategóriába. És azt hiszem, ez sikerült is.

Eszerint mindent teljesen egymagadban írtál?

Abszolút, száz százalékosan. De azt azért hozzáteszem, hogy van egy óriási szólógitárosom, Marzi Montazeri, és természetesen szerettem volna, ha ő is rajta hagyja a lemezen a keze nyomát. A szólók terén így aztán szabad kezet adtam neki, és ugyan megkérdezte, hogy ide vagy oda nagyjából miket képzeltem el, a részletekbe nem szóltam bele, hanem rábíztam magam. Van még valami, amit akkor fogtok igazán érzékelni, ha halljátok majd az egész lemezt: Marzi nagyon sajátos módon alkot atmoszférikus részeket, érdekes hangzásképeket, és ezt is ki szerettem volna használni, mert tényleg óriási, amit csinál. Szeretném, ha az emberek észrevennék ezeket az apróságnak tűnő részleteket is, mert hangulati szempontból nagyon fontosak, és egyértelműen lejön belőlük, mekkora tehetség. Szóval Marzi hozzátette a magáét a zenéhez, de semmiképpen sem akartam összehozni még egy úgynevezett szupergroupot. Fontos, hogy a közönség felfigyeljen az ismeretlenebb zenészekre is. Nagyon egyszerű, sőt, túl egyszerű lenne, hogy gyere te, te és te ebből, ebből és ebből a nagy bandából, és csináljunk egy új zenekart. Az ilyesmi már baromi unalmas, haver... A szupergroup-szarságot már megcsináltuk a Downnal, mert az végülis egy szupergroup.

Turnézni fogsz a lemezzel?

Persze! Nagyjából egy hét múlva hazaérünk, aztán két napom lesz arra, hogy kicsit összeszedjem magam. Utána jönnek a többiek, elkezdünk próbálni, és a következő hónapban már indul is a turné. És egészen augusztus végéig úton leszünk az Egyesült Államokban. Talán lesz még ősszel egy másik, nyugati parti turné is, de ez még nem dőlt el... Végül is még a lemez sem jött ki. (elvigyorodik) Tudom, hogy a következő kérdésetek most az lesz, hogy Európába jövünk-e, a válaszom pedig igen, természetesen, bassza meg, hiszen az egész dolog nem valóságos, ha Európa kimarad. Konkrétumokat még nem tudok mondani, de nagyon remélem, hogy átjutunk megint ide is.

Mire utalsz a Walk Through Exits Only címmel? Én a világgal szemben?

(elégedetten elvigyorodik) Látod? Épp ezt akartam: hogy a cím hallatán mindenki elgondolkodjon! Manapság folyamatosan millió dologgal találkozol, és fontos, hogy ne legyen közülük mindegyik teljesen nyilvánvaló, magától értetődő. A Walk Through Exits Only eredetileg csak egy sornak indult az egyik szövegben, akkor még azt sem tudtam, mi lesz a dal címe. Aztán elkezdtem ízlelgetni. Hé, ez jól hangzik! Ez egy erőteljes sor! És elég izgalmas is ahhoz, hogy az emberek ugyanazt kérdezzék, amit te: mit jelent? Ezt jelenti? Azt jelenti? Netán amazt? Én pedig, ahogy mondtam, pont ezt akartam, mert ez jó. Szeretem az ilyesmit. Küldetés teljesítve! (nevet)

A War Of The Gargantuas EP borítója azért elég egyértelmű volt.

Van egy régi, azonos című '60-as évek-beli japán film, és a srácokkal a Warbeastből régóta viccelődtünk már azon, hogy valamit kezdenünk kellene vele. Végül a borító is ezeket a törekvéseinket tükrözi. Természetesen mi is tudjuk, hogy nevetségesen néz ki, hiszen direkt ez volt vele a célunk. Amikor elkészült, egyből szétröhögtük az agyunkat! (nevet) Scott Shelby, a Warbeast gitárosa kibaszott izmos, nagydarab csávó, ő az egyik szörny a képen, a másik, a barna pedig én lennék.

Eszerint szereted a régi japán szörnyfilmeket...

Bizonyos japán filmeket nagyon szeretek, főleg a horror-vonalról. De figyelmeztetlek: ha el akarunk menni ebbe az irányba, az hosszadalmas lesz, mert olyan gyűjteményem van horrorfilmekből, ami leginkább egy könyvtárra emlékeztet! (mosolyog) A korai japán filmek, például a régi Godzilla mozik mind klasszikusok, nagyon szeretem őket. Volt egy Starman nevű régi tévéshow is, meg a Meatball Machine című film... Az is beteg volt! A japánok kibaszott őrültek, elképesztő dolgokat csináltak.

Hogy álltok a következő Down EP-vel?

Remekül haladunk, eddig minden kurva jól alakult, kifejezetten elégedett vagyok azzal, ameddig jutottunk vele. Sokszor elmondtam már: mi vagyunk a földkerekség legelbaszottabb, leghazugabb zenekara. A sajtó megkérdezi, mikor jön ki a következő Down lemez, mi könnyedén rávágjuk, hogy ó, pár hónap, legfeljebb egy év. Erre tessék: több mint öt év telt el az Over The Under meg az első EP között! (nevet) Utána meg fogjuk a fejünket, hogy bassza meg! Na, most ilyen nem lesz. Szerintem novemberben nagyon keményen nekiugrunk a befejezésnek, és valamikor a jövő év első három hónapjában meg is jelenhet az anyag.

Zeneileg súlyos lesz, vagy kísérletezősebb az előzőnél?

Kibaszott súlyos, haver. De mint minden zene esetében, alapvetően itt is mindig a hangulat a lényeg. Persze semmi bajom azzal, ha itt-ott más irányok is felvillannak: akusztikus gitárok, netán könnyedebb rockos dolgok... Korábban bebizonyítottuk, hogy ezt is simán megtehetjük, és az ilyesmi is gond nélkül belefér a képbe. A Stone The Crow például biztosan nem heavy metal nóta, és egy rakás akusztikus dalt is írtunk, amelyek egy teljes lemezanyagon belül remekül megtalálják a helyüket. De most ugye nem teljes lemezanyagban gondolkodunk tíz-tizenkét nótával, hanem egy EP-ben öt-hat dallal. Ami sokkal jobb, számomra legalábbis mindenképp. Őszintén szólva eléggé utálok ma már teljes albumokat készíteni, mert egyszerűen unalmas, méghozzá kibaszottul. Szóval én súlyos megközelítést várnék a helyetekben a következő anyagtól, de ha közben elkanyarodunk más irányokba is, azért annyira ne lepődjetek meg... Egy dolgot azért biztosan ígérhetek: sosem leszünk annyira kísérletezősek, hogy a végeredmény ne legyen downos. Kizárt például, hogy átmenjünk death metalba! (nevet)

Más zenei projekteket működtetsz jelenleg?

Producerként folyamatosan dolgozom más zenekarokkal, de turnézni csak a Downnal és a The Illegalsszal fogok mostanában. Öreg vagyok, haver, tudod? (nevet) Nem vagyok képes egyszerre nyolc különböző csapattal koncertezni, de még csak kezelni sem tudnám őket párhuzamosan. Szóval marad ez a kettő, és ez így pont elegendő is.

A hátad egyébként hogy van mostanában?

Jól, tényleg. Ha az ember minden nap a megfelelő orvosi és fizikai dolgokat csinálja, szinten lehet tartani. A szólóalbumom hátsó borítóján lesz egy röntgenfelvétel a testemről, amin pontosan látható, mi van bennem. Szóval ha azt kérdezed, érzem-e, hogy nyolc kibaszott csavar tartja össze a gerincemet, a válaszom természetesen igen. De az évek során az ember egyre keményebbé válik, és úgy áll hozzá, hogy tudja: fájni fog, amikor reggel felkel, de azzal is tisztában van, hogy ha kinyújtja és végrehajtja az előírt gyakorlatokat, akkor jobb lesz. Ez a kérdés fizikai része. A mentális oldal pedig főleg azelőtt volt nehéz, hogy rászántam magam a műtétre. Alapvetően minden jelentős operáció esetében fontos, hogy agyilag ott legyél, akard, és felkészülj rá. Én is eljutottam idáig, és a végén kurvára készen álltam a dologra. Előtte ez volt az én leghatalmasabb ellenségem: a fájdalom. A fájdalom miatt másztam bele a kemény drogokba is. A derekad a tested középpontja, én pedig rengeteg sérülést okoztam magamnak azon a tájékon csak azzal, amit a színpadon műveltem.

Az eddig hallott szólódalaid alapján továbbra sem vagy túl elégedett azzal, amerre a világ dolgai haladnak...

Nem hát. De eleve Amerikában élek, a világ nagy megfélemlítő-gépezetében, amely emellett ráadásul még tele van képmutatással is. Akárkivel beszélek politikáról, akárhonnan is érkezett az illető, akármiben hisz, akármilyen törvények szerint éli az életét, akármilyen elképzelései vannak arról, mit jelent az életben a boldogság, egy pont közös: mindenki változást akar. Olyan ez kicsit, mint az ókorban, amikor nagy birodalmak születtek, majd elbuktak. Egy nap Amerika is csak emlék lesz, fejezet a történelemkönyvekben. A vérem európai, de Amerikában születtem, tehát amerikai vagyok – de manapság nem vagyok rá túlságosan büszke. Frusztrál ugyanis, amikor emiatt magyarázkodnom kell, hiszen nem én vagyok az amerikai kormány, nem én döntök a játékszabályokról. Semmi közöm a rabszolgasághoz, a faji megkülönböztetéshez, a feketék és a fehérek szétválasztásához sem. (Philt egy szerencsétlenül megfogalmazott kanadai színpadi átvezető szövege miatt a '90-es évek első felében lerasszistázta az amerikai sajtó, amit már annak idején is nagyon a szívére vett – a szerk.) Nem az én hibám, érted? Nekem soha életemben nem volt rabszolgám, a dédnagymamám ellenben ott szedte a gyapotot a földeken a feketékkel, amíg véresek nem lettek az ujjai... Francia-olasz családból származom, és dán gyökereim is vannak. Utóbbi bennem az igazán európai, ha úgy tetszik, a fehér vonal, mert a francia ágon van még kreol felmenőm is, meg ki tudja még, milyen. A farkam viszont nagy, szóval szicíliai is vagyok. (rádöbben, hogy egy nő is tartózkodik a helyiségben) Ó, bocsánat, ne haragudj! (nevet) Mind emberek vagyunk, ez a lényeg. Az összefogás, a testvéri szeretet hihetetlenül messzire tud juttatni a világban, és bennem is mélyen ott él az eziránti igény. Szükség lenne minden évben egyetlen kibaszott napra, amit tényleg a világbékének szentelünk: amikor mindenki leteszi a fegyvert, a katonák hazamennek, és így tovább. Kikészít, ami manapság a világban zajlik. Jó, persze mit tudok én Iránról vagy a Közel-Keletről? Nem túl sokat, egy dolgot viszont biztosan: hogy ősi kultúrákról beszélünk. A világon gyakorlatilag minden egyes ország öregebb Amerikánál. Akkor miért mi vagyunk a megfélemlítők? Miért vagyunk annyira okosak? (legyint) Nem vagyunk azok. Csak erőszakosak. És ez szar. Nézd, ahogy látod, nem én vagyok a világ legnagyobb politikai gondolkodója. Én csak annyit szeretnék, hogy jöjjünk ki egymással mind, és nem hinném, hogy ez annyira nehéz lenne. Ehhez pedig éppen a zene jelenti a legtökéletesebb általános nyelvezetet. A hivatásom épp azért visz el annyi országba szerte a világon, mert a zenét mindenki szereti. Inkább erről lenne fontos beszélni, mielőtt az olajra terelődne a szó, arra ugyanis nincs szükségünk. Vagy az atomenergiára, amire szintén nincs szükségünk, hiszen ott van az égen az a valami, amit Napnak hívnak. Mindent meg lehet magyarázni, hogy így kell meg úgy kell, meg amúgy érdekünk, de ez csupa baromság, hazugság. Átvernek minket, miközben mindenkinek csak az isteni dollárra fáj a foga. Pedig a boldogság igazából (a fejére mutat) itt van. Nem máshol: benned. Tapasztalatból mondom: minél több pénzed van, annál több problémád lesz.

Ehhez nehéz lenne mit hozzátenni, így már csak egyetlen fix kérdés maradt: mi minden idők három legjobb lemeze?

Neeeem, neeeem, ez lehetetlen! Megválaszolhatatlan kérdés. Ezt nem játsszuk! Felejtsétek el! (nevet)

Oké, akkor mondj pár olyan lemezt, amit az elmúlt pár hónapban sokat hallgattál!

Ezzel is nagy gondban vagyok! (nevet) Nem, egyébként ez nem igaz. Van egy Portal nevű ausztrál death metal zenekar, akiknek a zenéjével több időt töltöttem az utóbbi időben, mint a saját feleségemmel! (nevet) Már otthagy vele általában, mert egyszerűen képtelen vagyok lekattanni róluk, annyira óriásiak. Ha valaha is olvastál H. P. Lovecraftet, na, az ő rémisztő, kozmikus horrorjához a Portal szolgáltatja a legtökéletesebb aláfestést. Semmi szokásos death metal: más dobok, más dalszerkezetek, és a szövegeik is kibaszott fantasztikusak. Szóval az utolsó pár hónapban kurvára semmi sem érhet a Portal nyomába. Semmi. Semmi. Már úgy értem, tényleg kibaszottul semmi! (nevet) Ha felkelek, ha lefekszem, csak őket akarom hallgatni. Megpróbálok néha mást is, de aztán egy idő után... (nagyot sóhajt) „Oké, térjünk vissza a Portalhoz!" (nevet) Képtelen vagyok abbahagyni, bocsánat. De ha még nem hallottátok őket, ne számítsatok valami önmagát megetető, szép cuccra, mert nem az. Kínzó, szörnyű élmény őket hallgatni. Óriásiak!

Külön köszönet Bucsai Tímeának és Szalkai Eszternek az interjú elkészítéséhez nyújtott segítségéért.