Mivel Phil Anselmo folyamatosan jelen volt a színtéren az elmúlt évtizedben, így furcsa belegondolni, mennyire rég jelentetett meg olyan lemezt a Pantera egykori és a Down jelenlegi frontembere, ami a hozzá leginkább kötött extrém metalos vonalon mozog. Anselmo megszállott jammelő hírében áll, aki boldog-boldogtalannal szívesen muzsikál, emellett pedig önállóan is minduntalan gyártja a más és más stílusú zenei ötleteket, de az utóbbi tíz évben ezekből csak a Downnal készített dolgait tárta a széles nyilvánosság elé. Amik ugyan súlyosnak súlyosak, de mégis másképp. Most azonban Phil egy kicsit ismét meg akar mártózni az igazán szélsőséges muzsikák világában, így nyár elején kiadja első szólólemezét Walk Through Exits Only címmel, amiről máris megérkezett az ízelítő két dal formájában ezen a split EP-n. A kiadvány másik két dalát a Warbeast nevű texasi thrash/groove csapat adja, akik Anselmo kiadója, a Housecore első igazolása voltak pár évvel ezelőtt.
Több helyen is olvastam, hogy olyan ez a két dal Philtől, mintha a két lemezt megért Superjoint Ritual projekt folytatása lenne, de nem értek egyet az ilyen vélekedésekkel. Annyi valóban közös a két történetben, hogy most is zúzós, durva és agresszív a zene, Anselmo pedig tényleg úgy üvölt, mint az A Lethal Dose Of American Hatred óta gyakorlatilag egyszer sem, mégsem jellemezném ezt a projektet az akkori ügyek szerves következményeként. Egyrészt zeneileg sem feltétlenül ugyanarról beszélünk: miközben a Superjoint Ritual egyfajta különösen elvadult, romlott sludgecore vonalon mozgott, és a nagy zúzás közepette viszonylag kevés figyelmet fordított a fogósságra, addig ez a két téma a gitáralapokat tekintve sokkal inkább death metalos jelleget ölt, és viszonylag gyorsan a fülbe ragad. Nem állítom, hogy Phil és fő segítőtársa, Marzi Montaneri gitáros nekiállt volna mocsárszagú floridai death metalt játszani, de a Conflict ropogó kétlábdobjai, gonoszul örvénylő gitárjai egyértelműen erről a tőről fakadnak (sőt, a verzék riffelését mintha még némi szolidan blackes fűszer is áthatná), és a Family, „Friends", And Association refrénjének zakatolása is ilyesmi. Utóbbi dal amúgy akkor már inkább superjointos, de ez is inkább csak néhány szennyes, fortyogó gitártémára igaz, az összhatás másmilyen: az akkori éjfekete, végletesen negatív hangvételt itt nem vélem felfedezni. Phil szerint amúgy a teljes nagylemez súlyosabb és sötétebb lesz ennél a két dalnál, szóval biztos akadnak majd még rajta érdekességek.
Ami a lényeg: a tömény, mégis természetes megdörrenésű két dal abszolút meggyőző, nálam főleg a Family talált be, ahol a már említett kórus még durvasága ellenére is azonnal hat, de a Conflict is tetszetős. Meglepő vagy sem, a Pantera inkább csak érzés szintjén, illetve Phil jellegzetes hangja miatt jut az ember eszébe, bár Montaneri le sem tagadhatná, hogy ritmusjátékára igencsak hatott Dimebag (akinek egyébként állítólag nagy cimborája is volt). Ez azonban a mai metal színtéren körülbelül mindenkire igaz, a zene pedig tényleg más, így nem is feltétlenül indokolt az összehasonlítás. Gitározni egyébként ő is tud, mint ahogy az a Friends szólóbetétjéből elég nyilvánvalóan kiderül. Ha az éneket nézzük, hazudnék, ha elhallgatnám, hogy így, a negyvenötödik születésnapja felé menetelve Phil sem a régi már: öblösen ordítós hangszíne tökéletesen a helyén van, de azok a bizonyos rekesztős, hisztérikus üvöltések már nem hatnak olyan erővel, mint 1994-ben vagy 1996-ban. Ezen persze nincs mit csodálkozni – ő sem lesz már fiatalabb, és nem is kímélte magát semmilyen értelemben véve.
Ami a Warbeastet illeti, nálam a Krush The Enemy debütjük sem igazán talált be három évvel ezelőtt, és különösebben most sem ájultam el tőlük. Nem rossz az a zúzós, okosan brutális modern thrash/groove dolog, amiben utaznak, de még mindig sokkal több Pantera meg Slayer van bennük az illőnél, főleg annak fényében, hogy önálló stílusjegyeket nem igazán tudnak felmutatni. Jó hallgatni a Birth Of A Psycho-t és az IT-et, de túl sok nyomot sokadszorra sem hagynak maguk után, miután végigmentek. Viszont a hangzás náluk is nagyon izmos.
Nyilván 2013-ban a Walk Through Exits Only sem fogja megreformálni a metalt, vagyis aki újabb Vulgar Display Of Powert vár, az óhatatlanul koppanni fog, és az énekesnek nyilván nem is ez a célja. Viszont az ízelítő alapján egy jó zúzós metal anyagban azért mindenképpen reménykedhetünk Anselmótól.
Hozzászólások