Szigorúan nézve a Maylene And The Sons Of Disaster esetében két tényező jelenti az állandóságot: az egyik Dallas Taylor énekes, a másik pedig, hogy a lemezeket római számú sorszámozással szokták ellátni. Ezzel a kettővel most sincs hiba, viszont Dallas koma a két évvel ezelőtti III óta (ismét) lecserélte a teljes bandát, és csavarintott egyet a zenei világon is. Jobban mondva, nem is tekert rajta, csak folytatta a maga választotta utat, ami a fokozatos dallamosodás és letisztulás macskaköveivel van kikövezve. Mert ugye kezdetben vala egy igazi szutykos, mocskos torzszülött, ami a metalcore-t kívánta vegyíteni a redneck paraszt hangulatú southern/sludge muzsikával, és a keresztségben a MATSOD nevet kapta. Ha nem tudod, hogy akkor ezt most hogy is kéne elképzelni, tekintsd meg a Tough As John Jacobs videoklipjét, mindent érteni fogsz.
A kettes lemezre tovább csiszolták a stílust, kicsit tán még keményítettek is rajta, de a debüt korongot jellemző zsigeri, ösztönös hozzáállás fokozatosan kezdett elsüllyedni a mocsárban (amúgy nekem a II a kedvencem tőlük). A III-n már egyre többször ütötték fel jólfésült fejüket a korábbiakhoz képest meglepően könnyed, nagyívű dallamok (hallgasd csak meg a klipesített Listen Close-t), ráadásul volt egynéhány töltelék is rajta, ami miatt nem igen tudtam maradéktalanul lelkesedni érte. Most pedig itt a IV, és a dallamos témák még dallamosabbak lettek, a keményebb rézek pedig...na igen, azok is még dallamosabbak. De tényleg, a IV simán elmenne hard rock lemeznek is, ami persze egyáltalán nem baj, mert legalább a dalok rendkívül fogósak, Dallas pedig úgy énekel, ahogy az a rockzene nagykönyvében meg van írva, de azért én szívesen megnézném annak az Underoath (Mr. Taylor régi bandája, amely fennhatósága idején hardcore/punk/metalcoret kevert death/black metallal) rajongónak a képét, aki belehallgat a korongba.
Nem véletlen nyit épp a remek In Dead We Dream, hisz leginkább tán ez idézi a régebbi Maylene-t: dühös, kiábrándult, üvöltözős ének, közben meg dől a déli szél kifelé a hangszórókból. Ilyet később már csak elvétve kapunk (sajnos), a korong vége felé a Cat's Walk hasonló, és ha nagyon akarom, akkor a hetes Fate Games, nyilván ezek is kifejezetten jól jönnek az általános lanyhulás közepette. A többi tétel viszont - rögtön a kettes Save Me-től elkezdve - olyan modern értelemben vett hard rockos dallamhegyekkel van ellátva, amik sokszor pl. a Papa Roachot juttatták eszembe, hogy egyéb hasonlóan megdöbbentő példákat ne is hozzak. Ennek ellenére működik a dolog, hiszen Dallas tényleg átkozottul fogós témákat volt képes összehozni, így aztán a végeredmény fényévekre van attól, hogy punnyadt seggrázásba forduljon a játék. Egy helyen éreztem csak úgy, hogy most már aztán tényleg sok a jóból, a Faith Healer (Bring Me Down) már-már nyálba fordulóan finom dallamvilága ugyanis sokkal inkább egy Nickelback lemezre való lenne, mint ide. Viszont az olyan gyöngyszemek, mint a szinte már aréna rockos megoldásokat alkalmazó Open Your Eyes, az akusztikus gitárokkal és slide szólóval operáló, fájdalmasan szomorú Drought Of '85, vagy személyes kedvencem, a baromi jó groove-val és kitörölhetetlen refrénnel bíró (és számomra hangulatában a néhai Stabbing Westwardot idéző) Never Enough bőven kárpótolnak érte. Tényleg úgy érzem, hogy nem nagyon van itt töltelék, még a záró Off To The Laughing Place szövegelésének is megvan a miértje, pont a kellő hangulatban zárja a lemezt.
Van az a vicc a cipészről, aki az állandóan láb alatt lévő, rém idegesítő kutyáját akarja elűzni maga mellől, és sámliját felkapva, az ebet célozza meg. A kutya azonban gyorsabb, félreugrik, és a kis szék – célt tévesztve – az éppen abban a pillanatban a szobába lépő feleséget találja fejen. „Nem ezt akartam, de így sem rossz!" – jelenti ki a viccbeli cipész, és bizony én sem mondhatok mást az új MATSOD anyaggal kapcsolatban.
