Shock!

Egy biztos: nem én leszek az, aki elzarándokol a Mohamed próféta szülőhelyeként ismert Mekkában található Kába-kőhöz, ezt meghagyom inkább az iszlám hitűeknek, akiknek a Korán tanítása szerint életükben legalább egyszer el kell masírozni e szent helyre. Nekem a Mecca egészen más minőségben jelent meg az életemben. Az arábiai város nevét felvevő amerikai melodikus rockzenekar 2011-ben megjelent Undeniable című második lemezével rántott leginkább magához, ami kilenc év elteltével követte bemutatkozó anyagukat. Azonban hiába tartalmazott felettébb kellemes muzsikát az első lemez és hiába emelte magasba a szakma őket, a zenekar neve olyan szintű ismeretlenségben maradt, hogy nincs mit csodálkozni a lassú munkatempón.

A több mint húsz éves karrier során a friss Everlasting is még csak a negyedik nagylemez a sorban, és a csapat jelenlegi formájában sem tudott úgy igazán kiemelkedni az undergroundból. Ha stílusos szeretnék lenni, úgy jellemezném őket, hogy talán most egy kicsit közelebb kerültek már a föld felszínéhez, mint a magjához, s ha emlékeim és az adatbázisunk nem csal, akkor a nemrég leközölt híreken kívül elvileg ez az első alkalom, hogy mi is megemlítjük őket. Kíváncsi lennék, hogy hazánkban mekkora lehet híveik száma, pedig hát a minőség miatt messze nem lehet senkinek oka a panaszra. A Toto, a Survivor, a Petra, a későbbi, AOR-ban utazó Kansas vagy mellékszálainak (Seventh Key, Native Window) rajongói körében kizárt, hogy nem akadnak szimpatizánsaik. Az ismét a Frontiers támogatásával megjelent új album talán több helyre is eljut, ugyanakkor a kiadó neve hallatán kicsit azért féltem, hogy ők is „elfrontiersesednek", pláne úgy, hogy házi dalszerzőjük, akinek nem írjuk le a nevét, még billentyűzik is az Everlastingen.

Aggodalmaim szerencsére alaptalannak bizonyultak, hiszen Joe Vana énekes és társai mindig is rendelkeztek saját elképzelésekkel és nem hinném, hogy bármivel kapcsolatban is könnyen befolyásolhatók lennének. Az ilyesmi egyértelműen hallatszik is az új lemezen, ami akár az előzők folytatása is lehetne hasonlóan telt és lélegző hangzással, meglepően szépen megdörrenő ütőhangszerekkel és pont annyira arányosan adagolt billentyűkkel, amik nem habosítják fel az összképet. S persze színvonalas dalokkal a már említett Toto és Survivor stílusában. Mindez nem meglepő, hiszen Jim Peterik volt az, aki annak idején felfedezte és támogatta Vanát, s akivel még egy közös projektet is megalkottak Project Voyager néven: végül ebből jött létre a Mecca is. Illetve megfordult a zenekarban két ex-Toto-zenész is David Hungate basszusgitáros és Fergie Frederiksen énekes személyében, a harmadik lemezükre pedig még több vendéggel bővült, többek között a Mr. Mister, Peter Gabriel és a Pride Of Lions muzsikusaival. Az anyagról akkoriban még Steve Lukather is elismerően nyilatkozott.

Az Everleasting dalai közül persze nem mindegyik tartalmaz óriási potenciált, az Endless Days, a Your Way vagy a These Times Are For Heroes például kissé kilóg a magas színvonalon pörgő műsorból, bár utóbbi Sven Larsson gitáros által elkövetett kapaszkodós szólója azért eléggé rendben van. A hathúrosok egyébként is mindig nagyon komoly minőségben utaztak ebben a zenekarban, az Undeniable-ön hallható Christian Wolff egyszerre technikás és érzelmes szólóit is érdemes lecsekkolni, ha még soha nem szembesültél a munkásságával. A megnyerő dalok közé sorolnám a nyitó és elsőre is rögzülő And Now The Magic Is Gone-t, az AOR dicsőséges napjait felidéző Your Walls Are Crumbling Downt, illetve a Living In Feart. A kiemelkedő és személyes kedvencek között pedig egyértelműen ott tanyázik a dús vokáljaival bárkit rögtön lekenyerező címadó vagy a Billy Greer (Streets, Kansas) nevével fémjelzett Seventh Key alakulat szerzeményeivel rokon The Mistakes We Make, melynek illúzióromboló klipjét nem feltétlenül ajánlanám azoknak, akik a dal hallatán látványos és csajmágnes zenészeket fantáziálgatnak maguk elé. A nagyon erős pillanatok közé sorolható még a Falling is, ez amolyan „bármikor jólesik hallgatni"-típusú szerzemény, gyakorlatilag megunhatatlan és tényleg mindig működik. Az idei – eddig egyébként elég gyér – dallamos rock felhozatalban talán a Khymera lemezén hallottam ehhez hasonló örökzöldet (Firestarter), valamint a First Signal ötödik fejezetén (Unbreakable, Face Your Fears).

Az abszolút kedvenc Mecca-dalom azért még mindig az Undeniable-ön hallható Perfect World, amit még mai füllel is képtelenség feldolgozni, annyira tökéletesen összerakták alkotóik, de nem csalódtam az Everlastingben sem, és nagy az esélye annak is, hogy te sem fogsz, ha a stílus elkötelezett hívének tartod magad.