Azt hiszem, sokan egyetértenek velem, ha azt mondom: a Melvins a világegyetem egyik legkülönösebb zenekara (a másik meg legyen mondjuk a Primus). Már ránézésre sem egyszerű arcok: rusnyák, mint az ördög valaga, ráadásul ott van a főnök King Buzzo, minden fodrász rémálma, akinek a fején valami egészen elképesztő madárfészek csücsül már hosszú évtizedek óta.
|
megjelenés:
2010 |
|
kiadó:
Ipecac Recordings |
|
pontszám:
8 /10 Szerinted hány pont?
|
Aztán eléggé furcsán alakult náluk a lemezkiadás is: amikor a Houdini/Stoner Witch lemezek idején a leginkább elérhető közelségbe került a siker (magasról szartak rá, de ez tiszta sor, ugye?), leszerződtek az Atlantic Recordshoz, de nem igazán érezték jól magukat, így aztán a nagykiadós, „rendes" sorlemezek között el-elhullajtottak kiadványokat az Amphetamine Reptile Records kötelékében is. Mondanom sem kell, ezek aztán nem nagyon illeszkedtek az anyakiadó által róluk kialakítani kívánt képbe, így nem nagyon akarták engedni azt sem, hogy Melvins név alapján jöjjenek ki. King Buzzóék azonban tudták, mit kell tenni, így aztán tükörírással vésték rá az elnevezést. Na, ilyen ez a kompánia.
Amikor az Atlantic végül '97-ben kivágta őket, rögtön tárt karokkal fogadta a bandát egy nem kevésbé excentrikus figura, a jó öreg Mike Patton az Ipecacnál. Azóta ott is vannak, és adogatják ki legújabb muzikális fricskáikat, 2000 óta feszesen tartva a kétévenkénti lemezkiadási ritmust. Ami még fontos, az az, hogy a kezdetek óta itt játszik a világ egyik legfaszább dobosa, Dale Crover (akiről ezt egy ideje már a doom/sludge rajongók is vágják - remélem, ismerős a Shrinebuilder név), sőt, négy éve, az (A) Senile Animal óta van itt még egy ütős, Coady Willis. (2006-ban történt ugyanis, hogy a Melvins magába szipantotta a Big Business két tagját, az említett Willis mellett Jared Warren basszert.) A kooperáció sikeresnek mondható, olyannyira, hogy a felállás – hőseinktől teljesen szokatlan módon – már a harmadik lemezen állandó, és amit ez a két dobolóember összejátszik, az egyszerűen tényleg hihetetlen!
A csapat huszadik (!!!) stúdiólemeze pontosan megmutatja, hogy miért lehet nagyon szeretni a Melvinst, ugyanakkor azt is, hogy miért legalább ugyanannyira nehéz kedvelni őket. Jobbnál jobb sludge metal riffek váltakoznak experimentálisabb, de azért kellően ütős témákkal a lemez első felében (kábé az Evil New War Godtól a Hospital Up-ig terjedő tartományban), a hangzás füleket gyönyörködtetően mocskos, ahogy kábé csak ők tudják igazán, a ritmusszekció pedig túlzás nélkül minden pillanatban kínál nekünk valami finomságot. Itt még King Buzzo éneke is teljesen hallgatóbarát (magához képest meg pláne), ugyanakkor már a nyitó The Water Glass figyelmeztet: nagyon kemény pofonba szaladhat bele az egyszeri hallgató, ha akár csak egy pillanatra is elfelejti: ez itt a Melvins! A nyitó dalban ugyanis alig egy percig bírják nyugton ezek az őrültek, majd gyorsan torz kakofóniába váltanak, aztán hirtelenjében jön egy jobb híján törzsinek nevezhető dobtéma, rajta egymásnak válaszolgatós mondóka/induló-szerű énekkel. Olyasmi hatást kelt, mintha csatába vonulnának a hallgatók ellen, és a menetelő bakák válaszolnának a szakaszvezető szavára. Enyhén szólva is meglepő nyitány.
De a pokol igazából majd a hatos Hospital Up végén kezd elszabadulni, a lemez egyik legjobb, kiábrándultan súlyos tétele négy perc után átvált valami megmagyarázhatatlanba: a legelvadultabb avantgarde freejazzt idéző zongoraalapra valami vinnyogást tettek, ami valószínűleg torz szaxofonszóló, de ugyanúgy lehetne luficsikorgatás is. A következő Inhumanity And Death egy gyorsabb dobjátékra épülő tétel, de ennek a végén is van egy kis meglepetés, valami olyan, mintha egy lovat próbálnának megállásra bírni. Azon már meg sem lepődök, hogy a The Who My Generationjét a végletekig lelassították, és széttorzították, de annyira, hogy az a minimum, hogy rá sem lehet ismerni az eredetire.
De ez még mind elmegy, ami azonban a záró P. G. x 3-ban halható, azt már igazából érzékeltetni sem tudom megfelelően: valami népdal kifacsarásáról van szó, majd hat és fél percben, és a kezdő – amúgy igencsak éles – szájharmonika bevezető még csak vihar előtti csendet jelent. Mert jön ám szoros rendben férfikórus, aztán némi gitárszóló, ami olyan mintha a halálán lévő Hendrix játszaná, végezetül pedig jó hosszú sípolás-gerjedést követően gyerekek számolnak el nekünk hatig, ultralassan. Az utolsó srác kicsit mintha még szellemi fogyatékos is lenne, ami külön ajándék, és ezt az egész katyvaszt már tényleg én sem tudom tolerálni, de igazából hova tenni sem. Biztos vagyok benne, hogy Buzzóék gúnyosan röhögtek a markukba a záró tétel felvétele alatt.
Na, mindez szépen egybegyúrva, és aztán még visszafelé is a Melvins, és döntse el mindenki maga, hogy ez most akkor neki való-e, vagy sokkal inkább a szemétdomb tetejére. Ez a muzsika tényleg csak saját felelősségre fogyasztható, és bizony elég sok időt kell szánni rá, hogy a sok idegesítő baromság közepette megleljük az igazi értékeit. Mert azok bizony ott vannak, csak elrejtve.
Hozzászólások
légyszi, légyszi, a Klasszikushockb a valami Melvins-ügyre rántsátok be ezt az embert, aki a neve alapján elsőre nem tűnik ismerősnek, de a vén faramuci Lapaj komondor annyira tökéletesen adekvát hasonlat Melvins-ügyben, hogy megkönnyezném, ha nem Slayert szoppintgattam volna az anyatejbe keverve, az meg észrevétlenül (de legalább fájdalommentese n) elsorvasztja a kisdedek könnymirigyeit, akiket, ha a Slayer nem adja be nekik, papucs popperekklé cseperednek majd, akiket szakmányban rugdalnak ki a csúfságukat rabiátus természettel kompenzáló bulák, akik személyes sértésként veszik, ha a papucs emberük nem zokog a Titanic végén, mert a könnymirigy hiányát hiába támasztja alá írásos orvosi szakvélemény, aki a Titanic végén nem zokog, az akkor is egy érzéketlen Tuskó Berci.
kérlek szedd össze magad, és vegyél vissza az italból, mert akkor nemcsak a májad marad használható, de talán az is feltűnik, hogy az utóbbi időszakban kábé kizárólag dr. Draveczky Ádám rocktörténeti szaktekintély korábbi értekezéseit olvasgattam ezen az oldalon, és nem szomorítod tovább az egyébként is sanyarú életemet azzal, hogy ilyen karanténzéró hülyeségeket teszel az arcom elé, mert ez most övön aluli volt, és fájt.
le kéne venni ezt az egészet, és megkérni a professzor urat, hogy írja meg rendesen, már csak azért is, mert a Melvins-tagok rusnyaságát vesézgető felütés 2010-ben még csak lábszagúnak számított, 2024-ben már semennyire se vállalható, a biográfia-alibizés hosszú és fölösleges, de őszintén megsirattam, amikor a lényegre (a lemez dalaira) térve előrobbant a szerző összes magvas gondolata, indítva a két dobolóember hihetetlen összejátszásátó l (ez a kifejezés más fogalmat jelöl, te bimbó), menetelve ordibáló bakákkal, lufipöckölgetés hez a megtévesztésig hasonlító szaxofonszólóva l, ami talán mégiscsak lufipöckölés, de lehet, hogy valami egészen más, vagy akár kettő/több "egészen más" egymásra téve, tőzeg alá rejtve, kerékbe törve, stb, kivéve, ha a hangokat keltő az ismeretlen számú tárgyak közt akad olyan, amit mondjuk egy sertéstelepen használtak korábban; ha akad pl. trágyalapát, azzal térdhajlatba lehet zökkenteni Andort úgy, hogy a becsapódás pontja lehetőleg a Samu sertéssámán percekkel korábban befejezett kakaszertartásá nak helyszíne legyen, és itt még akartam részletezni a friss trágya találkozását az arccal, a szemmel, az orrlyukakkal és a szájjal, majd rátérni a szaglás és az ízlelés útján szerzett minőségi élmények taglalására, de hagytam a fenébe, pedig mindez IRL is kijárna, méghozzá kétszer is, mert:
1. "valami népdal", hát ne bassza már meg a Szentséges Jézus, Andor: _tényleg_ annyira drága volt a jeggyűrűd, hogy nem reszkíroztad meg hogy elveszik, így hát nem írtad be a 14 éve még egészen használható Google keresőjébe a lemez címét, hogy öt kattintás után feltáruljon előtted az összefüggés a népdal, valami kovbojos-verekedősnek elsütött unalmas művészfilm meg a rendezője közt, aki amúgy híres énekes, pedig ránézésre inkább ratyifasz.
2. idegesítő dolgok, például számoló gyerekek. az utolsó nettó dilónak tűnik, tuti őrajta röhögnek a Melvins-tagok is a lemez végén, de az is lehet, hogy miközben számolt, köpőcsővel lövöldöztek az arcára filctollal felrajzolt céltáblára, Dale Crover dobolóember eljátszotta, hogy ő a hét mesterlövészből mind a hét, akik a rendezői változatban egytől egyig életben maradnak, mert direkt másfele néznek, mint amerre lőnek, így vágják haza végül a teljes Calvera bandát, de végül elvetették ezt a verziót, mert nem volt benne elég dráma, Crover dobolóember viszont olvasta a szinopszist, most pedig eljátszotta az egészet, revolver helyett köpőcsővel, tehát csak a szemét fordította ki csúnyán, és úgy lőtt öt olyan tökéletes tizest a diló kisfiú arcára filctollazott céltáblára, hogy egymást győzködték utána másfél órán keresztül, hogy amit láttak, valóban megtörtént, nem pedig valami obskúrus álomszertartáss al szopatták őket.
Nem, Andor, nem ezen röhögtek, meg nem is a diló kisfiún, hanem azon, ahogy elképzelték, ahogy térdhajlaton toszlak a disznószaros lapáttal, te pedig nyitott szájjal taknyolsz bele a friss, gőzölgő rakásba, mert a pavlovi reflex csak a meglepett jajdulásig vette át az irányítást, utána pedig el is dobta a kormányt.
Gondolkodtam, hogy a végére beleírjam-e saját magamat, ahogy szertartásos párbajkihvást prezentálok a helyszínen bugázott fél pár trágyakérges munkáskesztyűve l, de inkább itt jelzem, hogy mivel másodjára idegesítettél fel (nagyon), lófasz jár, nem a fegyverválasztá s joga, úgyhogy fagylaltevés, életre-halálra, egy igazán elit helyen, a 25 évvel ezelőtti szemüveges faszság miatt pedig a párbajköltségek et teljes egészében neked kell állnod, az ÜV meg csak ránk pillant, és már darálja is a szöveget a szükséges kaucióról, én meg megdupláztatom az egészet, mert egy geci vagyok.
ja és:
NYUSZI VAGY VÉGIGOLVASNI!