Shock!

Kevés szomorúbb dolog létezik annál egy rajongó számára, mint amikor a kedvencéről már csak múlt időben beszélhet. Haláleset, fásultság, kifulladás – az évtizedek során megannyi jelentős zenekar fordult a létből bele a mindent megszépítő emlékezet időtlenségébe, hogy aztán sokuk végül visszatérjen onnan, több-kevesebb sikerrel. Éppen ezért csóváltam a fejemet kétkedve, amikor megérkezett a hír, hogy a legendás Bolt Thrower örökre felhagy a zenéléssel dobosuk, Martin Kearns korai halála miatt. Sejtelmem végül, ha részben is, de végül csak beigazolódott: Karl Willetts vokalista és a csapat első dobosa, Andy Whale nem ültek sokat a hátsójukon, összeálltak két zenész barátjukkal, Scott Fairfax gitárossal és a Benediction basszerosával, Frank Healyvel, s tessék, itt is a Memoriam, ami a Bolt Thrower ismerőinek olyan lesz, mint egy régi jó barát visszatérése.

A lemez koncepcióját mindjárt a legelején nyilvánvalóvá teszi a csapat: a zenekari név, az albumcím, valamint a lenyűgöző borító együtt alkotják azt a monumentális gránitkoporsót, amelynek nyirkos-sötét üregében egy csatában elesett harcostárs súlyos emléke hever egészen bivaly dalok formájában. A nyitó Memoriam azzal a fajta méltósággal teli, gyászos monumentalitással indít, amely a Bolt Throwerre is olyannyira jellemző volt. A hideg futkos az ember hátán, amikor Willetts elbődül jellegzetes hangján, s az érzés, miszerint a For The Fallen valójában egy kiadatlan Bolt Thrower-lemez, a későbbiekben sem múlik el egészen.

Akár egy robusztus tank a romokkal teleszórt utcán, úgy gördül végig masszív középtempójával a War Rages On a hangszórók és fejhallgatók kábeleiben, nem is lehet mást tenni itt, csak headbangelni veszettül. Fogós riffjével az album egyik legjobbja az éjfekete hangulatú Reduced To Zero, amelyben egyébként kiviláglik a legfőbb különbség a Memoriam és a Bolt Thrower világa között: míg utóbbi egy ereje teljében levő, teljes odaadással és elszántsággal harcoló katona volt, addig a Memoriam a csata után megtört, a múlton és a vele elveszett bajtársak emlékén merengő veterán megtestesítője. Épp emiatt a For The Fallenben nagyobb szerepet kap a doomos megközelítés, ami azért néha a dinamika rovására megy. Mert bár a Corrupted System meglepően pattogós, punkos kakukkfióka, mégis a hat és fél perces hosszával túlnyújtott, mint ahogy a Flatline-t is lehetett volna összébb rántani, hogy feszesebb legyen.

Hogy ne csak a levegőbe beszéljek: a Surrounded By Death simán az album talán legjobbja, rövid, lendületes darab, gyilkos váltással, kaotikus középrésszel és remek sírásó-riffekkel. A Resistance ennek testvére, alapvetően lassabb folyású dal, figyelemreméltó megoldásokkal, és itt már mintha érezni lehetne némi jelentősebb eltávolodást is az anyacsapat világától, ami a banda esetleges jövőjét tekintve mindenképp pozitívum. A lemezt egy nagyobb lélegzetvételő tétel zárja, amelyben minden benne van, amiért a Bolt Throwert szerettük, és amiért a Memoriam feliratkozhat a kedvencek listájára. Azért arra mégsem vennék mérget, hogy soha nem fogunk új Bolt Thrower-lemezt hallani, de ha nem is lesz folytatása ennek a projektnek, a For The Fallent akkor is érdemes az extrém zene szerelmeseinek megfülelni. Amennyire az elődzenekar egyedi ízt képviselt a zsáneren belül, úgy a Memoriamban is rejlik annyi érdekesség, hogy ne sikkadjon el az idei termés méteres halmai között.