Shock!

Szögezzük le: papíron általában jól hangzik, ha a rockszíntér nevesebb arcai összeborulnak egy dal, vagy akár egy lemez erejéig, még akkor is, ha manapság minden második bokorban szupergroupba tömörülnek a megélhetési zenészek. Hogy aztán a stúdióban, dalszerzés közben, netán élőben (ha egyáltalán megéri a kezdeményezés a turnét) mennyire áll össze mindez, az más kérdés. Sajnos sokszor nem jön össze a nagy dobás, egész egyszerűen gyengék a dalötletek, nem működik köztük a kémia.

A mostani, elsősorban Alex Skolnick, David Ellefson és Mike Portnoy nevével fémjelzett Metal Allegiance-hez a tíz évvel ezelőtti Roadrunner United mondható hasonló produkciónak, amely a számomra rokonszenves nevek ellenére mégsem tetszett: néhányszor meghallgattam, de aztán búcsút intettünk egymásnak, és azóta sem próbálkoztam a lemezzel. Papíron tehát a Metal Allegiance is ígéretesnek tűnt, annak ellenére, hogy a projekt ötletgazdája igazából nem az említett hármas, hanem egy Mike Menghi nevű, abszolút noname fickó, aki ugyan elbasszusgitározgatott hobbiszinten itt-ott, ám ezen kívül semmi komolyat nem tett le az asztalra. Ha tehát nagyon gonosz akarnék lenni, mondhatnám úgy is, hogy akadt egy pénzes arc, aki jóban volt egy rakás jó zenésszel, így zsebből kifizetett mindenkit, bónuszként meg jókat buliztak együtt, és összehoztak egy klisés, de bőven hallgatható lemezt.

A képlet talán ennyire mégsem egyszerű, mert ugyan én is készséggel elismerem, hogy nem életük ötleteit rakták össze ezek az arcok, és bizony elég sokszor ott motoszkál a háttérben az a bizonyos „ezt már hallottam valahol"-érzés, mégis valamiért hallgattatja magát a lemez. Sőt, a Chuck Billy-féle Can't Kill The Devil konkrétan annyira beleült a fülembe, hogy napok óta folyamatosan dúdolgatom, hiába hallgatok gyökeresen más jellegű zenéket is közben. Nyilván azok számára tartogat inkább kellemes perceket a Metal Allegiance, akik jóravaló thrasherek, és kedvelik a mindenhol doboló Portnoy egyetlen pergőütés alapján felismerhető stílusát, valamint Ellefson jellegzetes basszusjátékát. Amikor először végigböngésztem kik szerepelnek a dalokban, letörölhetetlen vigyor rajzolódott az orcámra, és igazság szerint ez azóta sem múlt el teljesen, pedig meghallgattam már az albumot számos alkalommal. Egy a lényeg: ne várj tőle túl sokat, kezeld a helyén a produkciót, és akkor nem érhet csalódás.

Mivel a dalokat alapvetően Skolnick jegyzi, kis jóindulattal Testament-lightnak is hívhatnánk a projektet, de Alex becsületére legyen mondva, hogy igyekezett a jófajta Bay Area-riffeléstől elszakadva a meghívott énekesek világában alkotni bizonyos esetekben. Ez a törekvés a nyitó Gift Of Painről még nem mondható el, ami tősgyökeres thrash-bomba a Lamb Of God frontemberével, Randy Blythe-tal, aki igyekezett még hörgősebbre, dühösebbre venni a figurát, mint általában szokta. A gitárszólót Gary Holttal osztotta meg Alex, és nyilván a kapkodós, dallam nélküli figura az ízléstelen szakállat eresztett Holt mesteré. A második Let Darkness Fall is akkora Testament, hogy ide azonnal a bömbölő indiánt vizionáltam pár másodpercig (mert ugye ezt már hallottuk valahol), de helyette Troy Sanders érkezik a Mastodonból, aki máris egyénibbé teszi nyávogós énekével a számot. A refrén ennek megfelelően tiszta Mastodonná vált. A basszusgitáron hárman osztoztak, Ellefson, Rex Brown és Mark Menghi – úgy vélem, a középső, leállós, régi Metallicát (Master Of Puppets, hogy egészen konkrét legyek) idéző rész lehet Menghié. A dalt rokonszenves, keverék módon zárják (thrash meets Mastodon), Portnoy is odarakta magát rendesen.

Harmadikként a sajnos egyre lepusztultabb külsejű Phil Anselmót hallhatjuk a Dying Songban, ami értelemszerűen Down meets Black Sabbath lett, az első refrén után konkrétan hátborzongató módon hozzák ezt a kellemes keveréket. Persze még mindig jó hallgatni a ráspolyos hangú Philt, és mindenki tudja, hogy túljutott már a fénykorán, de ha nem szorul ökölbe a kezed a refrénnél, akkor tényleg ne próbálkozz tovább a lemezzel. Ugyan már ejtettem pár szót a Can't Kill The Devilről, de azt még nem említettem, hogy igazából enyhe Seasons In The Abyss-utánérzéssel kezdődik a dal, ami átfordul jellegzetes Testament-tikatikába Chuck Billy karakteres énekével. Ez konkrétan a következő Testa-lemezen is szerepelhetett volna (lehet, onnan maradt le, ki tudja), mindenesetre ebben a pörgős, vérpezsdítő számban elég jól kenik a srácok. A szólókat itt Phil Demmel (Machine Head) és Andreas Kisser (Sepultura) hozza. Az ötödik Scars egy duettre épül, amit előzetesen elképzelni nem tudtam, ám kiválóan működik „élőben" Mark Oseguedával (Death Angel) és Cristina Scabbiával (Lacuna Coil). Pattogós Ellefson-féle basszustémával indul a szám, majd vegytiszta thrashbe vált, a Death Angel feszes, vidáman fogós stílusában. A refrént a második alkalommal már együtt fogod dúdolni Cristinával, erre a számra sem tudok semmi rosszat mondani.

Ha Mr. James Hetfieldet már nem tudta kifizetni Menghi, meghívta az egyik imitátorát, Matt Heafyt a Triviumból, és írtak egy '70-es évek-beli dalt, ami akár a The Night Flight Orchestra repertoárjába is befért volna. A Destination: Nowhere-t kicsit túlhúzottnak érzem, nyomokban egész kellemes, de összességében valami hiányzik számomra belőle, pedig Heafy sem rossz itt (de nem is kiemelkedő). Mindenki tudja, hogy az Alice In Chains nem létezhetett volna a King's X nélkül, ezért a Wait Until Tomorrow-ban dUG Pinnicket hívták meg felidézni az Alice-t, aki hozza a szokásos érzelemgazdag, minden gyapotszedő négus fájdalmát megidéző, imádnivaló formáját. Jamey Jasta (Hatebreed) kiabál vele átellenben, és ott hirtelen átvált a zene is parasztba, de a refrénben dUG a helyére tesz mindent. Jó ez így, még egy fura páros, amelyikről sosem hinnéd, hogy működni fog, de ennek ellenére teljesen rendben van a dal. A végén Portnoy is besegít a kiabálásba, Skolnick pedig hoz egy kötelező szólót.

A nyolcas Triangulum I. Creation II. Evolution III. Destruction című instrumentális eposz megidéz mindent, amit a benne szereplő zenészektől el lehet várni, de nagyrészt a Metallica-, Dream Theater-vonalon mozog (ott 2.18-tól elég csúnyán DT-be megy át 5.20-ig), meg egy adag átlagmetalt is belepakoltak, majd nyolc percen keresztül. A szólókat baromi sokfelé osztották: Misha Mansoor, Ben Weinman, Charlie Benante (igen, gitáron, nem dobon játszik), Phil Demmel, Matt Heafy és Ron „Bumblefoot" Thal a vendég, a jó ég tudja, milyen sorrendben. Mondhatjuk úgy is, hogy kilóg a lemezről ez a hosszú tétel, némelyest céltalannak is érzem, mindamellett akár fogadást is tennék arra, hogy Portnoy agyszüleménye lehetett. Kilencedikként a Pledge Of Allegiance-ben ismét Mark Osegueda szerepel, visszatért a csordavokálos, régisulis Metallica-ízű thrash, Ellefson csengő-bongó basszusgitározásával. A szólókat Charlie Benante, Gary Holt és Andreas Kisser hozza, és legyen bármelyik is Benante, nem vall szégyent.

A tizedik, bónusz dal egy feldolgozás, a DIO-tól a We Rock, tengernyi vendéggel (ének: Mark Osegueda, Chris Jericho, Tim „Ripper" Owens, Alissa White-Gluz, Chuck Billy, Steve „Zetro" Souza, szóló: Andreas Kisser, Phil Demmel, Gary Holt) és egy iszonyú gázos videóklippel, amelynek láttán Vincénk nekik szegezné a kérdést, hogy ez ugye paródia, és amelyben láthatjuk, hogy az igazi thrasher szemüveget hord (Chuck Billy). Aztán tátog még benne egy csomó a lemezen nem szereplő arc is, és pont olyan az egész, hogy végignézve te fogod kényelmetlenül feszengve érezni magad. A megvalósítás a Cool Head Clan Százszor ölelj még című remekéhez fogható, bár ez talán még kínosabb. A dalt persze nem lehetett elrontani, és én ugyan nem vagyok oda az ilyen össznépi nagyon-rock-arcok-vagyunk-jellegű összeborulásokért, sőt, kimondottam lever a víz ezektől, de a zenei megvalósítás korrekt. Alissa meg, ha lehet, énekeljen is a következő Arch Enemy-albumon, ne csak hörögjön, jobb lenne az mindannyiunknak.

Természetesen TUDOM, hogy nem ezek az évezred szerzeményei, az is meglehet, hogy két év múlva eszembe sem jut majd meghallgatni, de egyelőre tök jól elvagyok a lemezzel, szívesen hallgatom, ám nem szeretném túlpontozni. Az elsőre eszembe jutó nyolcas helyett így inkább egy korrektebb hetest adományozok – ANNYIRA azért nem izmos a lemez, mint amennyire a lelkesedésem túlgondolja. Ha a zenészek meg jól érezték magukat, és némi plusz bevételhez is jutnak, már megérte, nem igaz?