Negyed évszázad nem semmi idő, főleg akkor nem, ha egy underground metal kiadó ünnepli 25. születésnapját. A Roadrunner számos óriási zenekarnak adott lehetőséget, hogy megmutassa magát a világnak, akik most a kiadóvezető Monte Conner ötletére összehoztak egy olyan gyűjteményes lemezt, ami mindezidáig példa nélkül áll.
Miről is van szó? Conner kiválasztott négy csoportvezetőt, akik megírtak összesen 18 nótát, amit aztán 42 különböző banda 55 zenésze játszott lemezre. A négy agy a Machine Head főnök Robb Flynn, az egykori Fear Factory léggömb Dino Cazares, a Slipknot doboszseni Joey Jordison és a Trivium csodagyereke, Matt Heafy lettek, ami pedig magukat a muzsikusokat illeti, nos, tényleg a kiadónál megfordult bandák krémje vonul fel itt. Próbáltam gondolkodni, melyik valaha a Roadrunnernél dolgozott meghatározó csapatot nem képviseli senki, de kettő kivételével nem jutott eszembe több: a kiadó legsikeresebb árucikke, a kanadai Nickelback tagjai pusztán időegyeztetési problémák miatt maradtak le, a Biohazardék meg isten tudja, miért. Cserébe viszont itt van Jeff Waters az Annihilatorből és King Diamond is, akik már rég nincsenek a Roadrunnernél. Mivel nem lenne értelme nagy általánosságban írogatni erről a megaméretű válogatásról, így inkább röviden végigmennék az összes dalon, hogy mindenki tudja, nagyjából mire számíthat.
The Dagger - Óriási lemezindítás egy Robb Flynn szerzeménnyel, ami simán felkerülhetett volna az előző Machine Head albumra is, de a következőn is szívesen hallgatnék hasonlókat. Robb közösen énekli a dalt Killswitch Engage torkával, Howard Jones-szal, aki egy baromi ragadós, rá jellemzően szenvedélyes refrént kanyarított a súlyos riffek tetejébe, a gitárgyilkos szólót pedig Jeff Waters játssza. Ezt aligha lehetett elrontani, 10 pont.
The Enemy - Dino Cazares témája, amit a chimairás Mark Hunter üvöltött fel. A lemez talán legtöményebb percei ezek Roy Mayorga (Thorn, Soulfly) páratlan dobolásával és egy Andreas Kisser szólóval. Ütős, de a Dagger után mindenképpen visszaesést jelent.
Annihilation By The Hands Of God - Joey Jordison élt a nagy lehetőséggel és egyik kedvencére, egy igazi underground legendára, Glen Bentonra szabta a dalt. Marcona death metal zúzda ez Jordison jellegzetes pörgetéseivel és a Deicide főnök bugyborékoló hörgésével, a James Murphy futamaival alábúgatott refrén pedig kifejezetten fogós. Sosem voltam valami nagy Deicide rajongó, de ez iszonyatosan bejön.
In The Fire - Matt Heafy sorrendben első dala pont úgy kezdődik, mint egy Trivium nóta, majd bejön a vezérmotívum és... King Diamond! Ez bizony tökéletes múltidézés, a mester legszebb korszakát felelevenítően óriási a nóta. Gyönyörű riffek és harmóniák sorjáznak egymás után, ráadásul Matt óriási szólót illesztett a dal tengelyébe. Ismét tudatosul, ami a Trivium lemeze hallatán már szíven ütött: de hiszen ez a srác még 20 éves sincs! És akkor ilyesmiket képes összerakni... Térdre!
The End - Dino dala, amit Matt énekelt el. Nem véletlenül lett az első single, ugyanis tipikus modern metal sláger Depeche Mode-ízű kezdéssel, némi gépezéssel, sima, letisztult verzékkel és berobbanó gitárokkal telített fogós refrénnel. Heafy hangja ugyanakkor kimondottan meggyőző és maguk a dallamok is rendben vannak.
Tired 'N Lonely - egy lazább, rockos téma Jordisontól némi Stone Temple Pilots ízzel, a mikrofonnál az operaénekes junkie, személyesen Keith Caputo a Life Of Agonyből. Semmi igazán különleges, mégis működik. Jól összerakták.
Independent (Voice Of The Voiceless) - újabb Flynn agyszülemény, a mikrofonnál ezúttal Max Cavalera. Klasszikus Sepultura és Machine Head ízek, kalapáló, sodró modern thrash, majd súlyos belassulás egy gyilkos Jeff Waters szólóval. Szintén az a kategória, amire aligha lesz bárkinek is panasza.
Dawn Of A Golden Age - egy tika-tikás black metal opusz Dani Filth-tel a fronton. A hallottak alapján Heafy ezt a műfajt is érzi. Egy komplett Cradle Of Filth lemezt mondjuk nehezemre esne egyben végighallgatni pont Dani miatt, de ebben a mennyiségben pont jólesik. Basszuson Sean Malone (Cynic, Gordian Knot) alkot a háttérben - érdemes rá odafigyelni.
The Rich Man - Robb és a Slipknot frontember Corey Taylor kooperációja. Előzetesen talán erre a dalra voltam a legkíváncsibb, de végül egészen más lett, mint amilyenre számítottam. Elborult, nyomasztó hangulatú, hosszú szám az iraki háborúról sok dinamikai váltással, amit egy kis fantáziával szintén nem nehéz odaképzelni egy Machine Head lemezre. Eleinte kicsit furcsa, de később már óriásit üt.
No Way Out - egy másik kommerszebb téma Jordisonnal és a Glassjaw hibbant Daryl Palumbójával. Szintén amolyan modern rock sláger, ami jól is esik a fülnek a Rich Man töménysége után.
Baptized In The Redemption - igazi parasztmetal Dinóval, Andreas Kisserrel és a mikrofonnál Dez Fafarával (Coal Chamber, Devildriver). Agresszív, barátságtalan és súlyos, de nem túl különleges. Roy Mayorga viszont itt is óriásit dobol.
Roads - egy rövid kis hangulatdarab a Type O Negative billentyűs Josh Silver és az Opeth főnök Mike Akerfeldt együttműködésének gyümölcseként egy szál szintetizátorral és egy remek hanggal. Kellemes pihentető.
Blood & Flames - újabb Heafy nóta Jesse Leech eredeti Killswitch Engage, jelenlegi Bloodsimple vokalistával. Érdekes módon Matt nem valami Trivium-szerű bombát dobott az áltimét metálkór vojsznak, hanem egy határozottan Trouble-szerű groove-ra épülő lendületes, dallamos metal himnuszt. Kétségtelenül ez az egyik legkomolyabb szerzemény itt, az a kategória, amit automatikusan meghallgatsz újból és újból. Kedvenc.
Constitution Down - egy rég elveszett harcos, Kyle Thomas nyomja Jordison e dalát, mögötte pedig egy igazi all-star válogatott feszül a hangszereknek: Steve DiGiorgio, James Murphy és Andy LaRocque is szerepel ebben a jó masszívra vett döngetésben. Leginkább a súlyosabb, tempósabb Floodgate nótákat tudnám felemlegetni hozzá viszonyítási alapként. A refrén gyilkos, nemkülönben, ahogy a végén Kyle kiereszti óriási hangját. Remélem, kicsit ráirányítja majd a figyelmet ez a kollaboráció. Újabb csúcspont.
I Don't Wanna Be (A Superhero) - a misfitses Michale Gravesnek egy tulajdonképpeni Bad Religion számot írt Heafy, de én még egy adag Paul Di'Annós Maident is érzek benne. Rövid, pofás, fogós, energikus.
Army Of The Sun - Tim Williams és a Vision Of Disorder nekem annak idején kimaradt az életemből, így aztán nagy meglepetést okozott, mennyire jól nyomja a srác ezt a kicsit borult, de jó súlyos nótát Robb Flynn és Dave McClain tollából. Egy Machine Head lemezről kilógna, nekem viszont ettől még nagyon tetszik.
No Mas Control - tipikus Dino reszelde az Ill Nino Cristian Machadójával. Spanyol acsargás a verzékben és egy jól eltalált dallamos refrén. A kevésbé különleges, tipikusabb pillanatok közé tartozik, de nem rossz ez sem, főleg, mert nem húzzák el, alig 3 perc az egész.
Enemy Of The State - a lemez végére azért Peter Steele is odafért. Jordison nem elég meglepő módon egy erősen Type O ízű dalt írt neki, amiben a gitárok helyett inkább a sötét, de kicsit mégis cinikus hangulatra helyeződik a hangsúly. Kellemesen radíroz itt a lemez végén.
Ha mérleget kell vonnom, nálam mindenképpen Robb és Matt nótái viszik el a prímet, egyértelműen ezekben van a legtöbb ötlet, de alighanem a fentiekből is kitűnik, hogy igencsak korrekt ez a majdnem 80 perces gyűjtemény. Hallhatóan nagyon figyeltek a számsorrendre is, még hosszúsága ellenére is kimondottan jó egyben végighallgatni az anyagot. A hangzást nem méltatom feleslegesen, minden mindenütt nagyon rendben van. Gyűjteményeket nem szívesen pontozok, így maradjunk annyiban, hogy a dalokat tekintve nyolcastól tizesig terjed a skála, de maga a koncepció és az, hogy egyáltalán sikerült tető alá hozni ezt a monstre vállalkozást, mindenképpen maximális pontszámot érdemel.
Mit mondhatnék még? Újabb 25 évet a Roadrunnernek, lehetőleg ugyanilyen óriási zenészekkel, mint akik összehozták ezt a válogatást!
