Úgy alakult, hogy a hivatalos megjelenés előtt hosszú hónapokig ismerkedhettem a budapesti Miserium bemutatkozó albumával, mivel a csapat kiadót keresett az egyébként rég elkészült anyaghoz. Az album már elsőre is tetszett, ennyi idő után azonban tényleg nyugodt szívvel mondhatom: megéri esélyt adni a zenekarnak, akik stílusukat tekintve progresszív metalban utaznak, már ha egyáltalán 2013-ban jelent még bármit is ez az agyonkoptatott stílusmegjelölés. Mivel azonban hirtelen én sem tudok jobbat a banda okos hangszerelésű, komplex, agyat dolgoztató metaljára, maradjunk ennél.
A Miserium tagjai a Liszt Ferenc Zeneakadémián ismerkedtek meg, és valamit már talán e tény is jelez azt illetően, hogy a Return To Grace nem valami igénytelenül összetákolt, kétakkordos háttérzene agyeldobáshoz. Az ilyesminek is megvan persze a maga helye, de ez itt nem ez az eset. Az persze kérdéses, mennyire lehet újat mutatni ma ezen a vonalon, és az is, nem markol-e egyszerre sokat egy elsőlemezes banda, ha helyből egy 73 perces konceptanyaggal indítják a pályafutásukat. Nos, a Miserium esetében mindkét kérdésre nem a válasz. A nagy egészhez képest ők sem rukkoltak elő különösebb újdonságokkal, ráadásul a hatásaik is egyértelműen kitapinthatók, viszont az album a maga összetettségében, rétegzettségében is abszolút meggyőző. És mint sejtheted, nem írnám ezt, ha Tari Szabolcsék tevékenysége kimerülne a Dream Theater 1992-es, 1994-es, netán 1999-es megoldásainak mindenféle invenció nélküli visszaöklendezésében, ugyanis ahogy észreveszem, sokak számára még mindig ez jelenti a progresszív metalt. Pedig azóta azért sok minden történt ezen a vonalon, főleg az utóbbi években, amikor a jobbhíján nu prognak, illetve djentnek csúfolt irányzatok képviselői elég alaposan megkavarták a kását.
A Miserium ugyan egyértelműen a tradicionálisabb prog metal vonal felől közelít, de bennük is van egy modernebb csavar, és ami különösen tetszik, egy igen markáns karcosság is. Utóbbi alatt amolyan nehezen behatárolható, nordikusan durva fűszert képzelj el, amely hol a gitártémák fűzésében, hol a konkrét riffekben, hol az énekben köszön vissza. A Cobalt Clouds Approaching blastbeates része és atmoszférája hallatán például nem nehéz előszedni a kalapból az Arcturus nevét, még akkor sem, ha egyébként maga a konkrét dal nem hasonlít Sverdékre – az inspiráció forrása így is egyértelmű. De ha mindenáron nevekkel kell körbelőnöm a Miseriumot – márpedig kell, hiszen elsőlemezes zenekarról beszélünk –, a Pain Of Salvation és az Opeth tűnik a leginkább megkerülhetetlennek, a konkrét témák hallatán néhol a Porcupine Tree, a Katatonia, az Ayreon, sőt, itt-ott Dan Swanö legprogosabb dolgai is beugranak, a riffelésben pedig a Nevermore vagy a Meshuggah is rendszeresen visszaköszön. Ez pedig elég komoly lista, és eleve le kell tenni valamit az asztalra, hogy őket emlegesse az ember párhuzamként...
Szabolcs és Iványi Álmos énektémái az egész lemezen jól kiegészítik egymást, bár ezen a téren bizonyosan még lehet fejlődni, még gördülékenyebbé, természetesebbé tenni a végeredményt elsősorban a dallamok további színesítésével. Nem mondanám, hogy a jelenlegi formában ez a gyenge pont a bandánál, mert nem az, de a zenei alapok kétségtelenül előrébb járnak az éneknél. A hangszerelés végig parádés, a dalszerkezetek kiérleltek, a gitárszólókat is csak dicsérni tudom. Az atmoszférikus részek hangulatában nem kevés filmzenei jelleg is ott figyel, ami ismét csak tetszetős, mert azok a vastag, teátrális háttérszőnyegek is működőképesek náluk, amelyek sok hasonszőrű csapat produkcióit terjengőssé teszik. Bejön az a sötétebb alaptónus is, ami az egész albumot körüllengi, és annak ellenére, hogy rengeteg különböző elem keveredik náluk, a végeredmény teljesen egységes. Sem a komolyzenei hatású betétek, sem az elektronikus effektek, sem a rap-szerű elemek nem hatnak testidegennek, ha éppen ezek jönnek szembe, mindennek megvan a maga helye a nagy egészben. És ha ma még nem is feltétlenül beszélhetünk félreismerhetetlen Miserium-stílusról, annyi bizonyos, hogy kialakulóban van náluk egy roppant színes önálló világ.
Nem akarom ízekre boncolni a lemezt, ez a komoly odafigyelést igénylő, fajsúlyos muzsika ugyanis csak arra vár, hogy a stílus hívei beletemetkezzenek, és még hónapok után is találjanak benne újdonságokat. Az mindenesetre biztos, hogy az említett Cobalt Clouds Approaching mellett feltétlenül kiemelendő az egyik legfogósabb dalnak számító, lendületes Imagination Destroyed vagy a Köteles Leanderrel megerősített, jobbnál jobb témákra épülő és szintén nagyon ragadós Insubordinate (Golden Ashes). A Nebula Helix mellé pedig oda sem kellett volna írni, hogy Daniel Gildenlöwnek ajánlják, mert a finoman szép lírai szám álmodozós-csillagbámulós-éjszakai hangulata egyébként is nyíltan a Pain Of Salvationt idézi, méghozzá roppant ízlésesen.
Tavasszal, a Wacken Open Air tehetségkutatón volt szerencsém élőben látni a bandát, és a színpadon még messze nem tükröződik vissza az a profizmus, amely a lemezükre jellemző, az élő teljesítmény azonban némi további rutinnal garantáltan sokkal jobb lesz majd a jövőben. Az anyag ismeretében mindenesetre a Miserium komoly ígéret a jövőre, remélem, nem törik meg a lendületük a reménytelen hazai állapotok miatt. Ha szereted a komplex, agyas, egyszerre súlyos és érzelemgazdag muzsikákat, nyugodt szívvel ajánlom, hogy ismerkedj meg a Return To Grace-szel.
