Mortiis különös fazon, akinek mindenkor megvoltak a saját játékszabályai arra, hogy önmagát és aktuális zenéjét meghatározza. Aki annyi év után is onnan közelít, hogy itt az Emperor alapító basszusgitárosát halljuk, azt érhetik még komoly meglepetések, máskülönben eléggé kiszámítható, hogy mi várható a 21. században a névadó frontember köré felnőtt „zenekartól". Az idézőjel használata azért indokolt, hiszen a gitáros Levi Gawronon kívül a kreatív folyamatban valószínűleg most sem volt más résztvevő, és a stúdióban is zömmel Mortiis és Levi rögzítettek minden hangszert, akárcsak legutóbb, az ingyenes letöltésként világ elé tárt Perfectly Defect esetében.
Mr. Ellefsen nem ad ki annyira gyakran lemezeket, hogy ne érdemelné meg a kiemelt figyelmet egy-egy új megjelenés, számomra azonban bő évtizede nem szolgált olyasmivel, amire igazán felkaptam volna a fejem. A 2004-es The Grudge sem elsősorban a zene újszerűsége miatt férkőzött közel hozzám, viszont a többek között a Ministry által már korábban sikerre vitt ipari metal klisékhez Mortiis képes volt egy olyan saját fűszert adni, amivel sajátjának nyilváníthatta a produkciót – és elsősorban ez az, amire manapság már nem képes. Persze korszakok jönnek-mennek, és azt a koncertélményt, amit akkoriban a Yuk miniatűr színpadán ugráló orkmaszkos énekes jelentett, úgysem veheti el tőlem senki.
Ha a szívünkre tesszük a kezünket, el kell ismernünk, hogy a Mortiis-féle történet igazán meghatározó az ezredforduló környéki Stargate/Smell Of Rain korszakban volt, utóbbi túlzás nélkül egy gótikus/indusztriális metal klasszikussá is megérett, viszont azt a szintet sem előtte, sem azóta nem sikerült megközelíteni. Azon a vonalon, ahol a zenekar az utóbbi három lemezén mozog, túl sok újdonságot aligha lehet keresni, sőt, bő húsz évvel a The Downward Spiral után talán már nem is érdemes. Ettől még persze a maga módján lehetne jó anyag a The Great Deceiver, a szűk egyórás játékidejű albumra viszont a középszerű a legtalálóbb jelző.
Mortiisnak ráadásul megvan az a késztetése, hogy folyamatosan nyomassza a hallgatóit, így a szinte konstans középtempós, morcos döngölésben összefolynak a dalok, és csak tűrésküszöb kérdése, hogy kinek mikor lesz ebből a nagy kilátástalanságból elege. Nótákra lebontva a kislemezre is kimentett The Shining Lamp Of God vagy a Demons Are Back lehetnének a húzónóták, ha nem volnának ezek is a többihez hasonló sótlan és súlytalan szerzemények. Elektronikus minimáltémákra és a frontember nem létező hangjára épülő kompozíciók jönnek sorba, ahol a gitár csupán a megszokott maszatolást és térkitöltést végzi el. Én ezt még így is, ma is akarom szeretni, de már egyre kevésbé megy.
Bő öt év csend után a The Great Deceiver nemhogy a világot nem váltja meg, de még túlzottan szórakoztatónak sem nevezhető. De gyaníthatóan így is ez a legtöbb, amire Mortiis ma még képes lehet, pedig újabban még a maszk is újra előkerült a padlásról. A szimpátiafaktor még ebben a hatos pontszámban is benne van.
Hozzászólások