Shock!

Ma már talán el sem hiszi senki a fiatalabbak közül, hogy anno a '90-es évek első felében micsoda jelentőségteljes eseménynek minősült egy-egy Mr. Big-album megjelenése. Hard rock-hívők őrültek meg, MTV előtt ülő tinilányok olvadtak el, zenészek vesztek el hangszereikben a virtuóz módon elővezetett, ám közérthetősége okán univerzális melodikus rockmuzsika hallatán – Eric Martinék ténykedése hetekre, sőt, hónapokra szolgáltatott témát szinte mindenki számára.

Nyilvánvaló, hogy ma már semmi sem ugyanaz, a Mr. Big sem. A négy mesemondó mintha kifogyott volna a tanulságos történetekből, bármennyire is igyekeznek ennek szöges ellentétét bizonygatni a lemezcímmel. Főként annak tükrében meglepő ez, hogy a pár évvel ezelőtti, visszatérő What If... album annyira tökéletesen hozta az überklasszikus Lean Into It és Bump Ahead albumok világát és minőségét, amennyire ez csak lehetséges volt. Se kínos nosztalgia, se izzadtságszag nem érződött azon a dalcsokron, ezzel szemben a friss mű egyértelmű visszalépésnek tűnik, méghozzá minden szempontból. Ahelyett, hogy Billy Sheehan és a többiek a What If... 21. századba transzponált, szuperszonikus hozzáállását mentették volna át ide, jó nagy hátraarcot csináltak, és meg sem álltak a '70-es évekig. Volt már ilyesmire precedens náluk, először a Hey Man albumnál vettek vissza a lendületből, mely átívelt a Richie Kotzen-éra jelentékeny részén is, ám akkoriban érthető volt az irányváltás, hiszen a '90-es évek végének klímája nem kedvezett nekik.

Ezzel szemben most nehezen akceptálható a fordulat, nem igazán lehet mire vélni a csapat szándékait. Ugyanazt érzem, amit Paul Gilbert másik alakulatánál, a Racer X-nél éreztem az utolsó lemez idején, vagyis azt, hogy teljesen feleslegesen módosítottak a recepten. Nyilván nem radikális korrekcióról beszélek, de számomra, a huszonéve rajongó számára mindenképpen bosszantó, hogy egy tizenhárom tételből álló, 57 perces Mr. Big-album krónikus tempóhiányban szenved. Azt nem mondanám, hogy a korong dinamikája rossz lenne, mert ügyeltek rá, hogy ne ugyanabban a mederben folyjanak az események majd' egy órán keresztül, de ettől függetlenül, sok a lassú blues tempó, sok a jam rock, és jóval több a líra, mint kellene. A hangszeres vargabetűk viszont mérséklődtek, Gilbert és Sheehan párosa a korábbiakhoz képest jóval szűkmarkúbban adagolja azt, ami jár(na) nekünk. Olyan elképesztően kiemelkedő slágertémát sem találni, mint amilyennek legutóbb az Undertow bizonyult, amit bemutatásakor kábé harmincszor hallgattam meg gyors egymásutánban. Jól hallgatható dalok persze akadnak, pofás a Hendrix módjára, alterált akkordokkal dúsított I Forget To Breathe, a komótosan lüktető Gotta Love The Ride, ami a verzék alatt némi '80-as évek-beli riffelést is felmutat (ám sokkal visszafogottabban, mint azt megszokhattuk), az energikusabb fajtából való The Monster In Me, ám az mindenképpen beszédes, hogy az összes közül a félig-meddig lírai Fragile, valamint az akusztikusabb megfogalmazású Eastwest tetszik legjobban.

Billy Sheehan négyhúrosának kevésbé hangsúlyos szerepeltetése ugyancsak meglepő, hisz az előre tolt bőgő Nagy Úr egyik védjegye a kezdetektől, és ezzel el is érkeztünk a hangzásbéli hiányosságokhoz. Sietve leszögezem, hogy a kiadó digitális promóanyagát hallgatom úgy másfél hónapja, és könnyen elképzelhető, hogy a CD többet tud az mp3-as állománynál, de amit itt hallok, attól nem vágtam hanyatt magam. Szeretem Pat Regan korábbi munkáit (Rainbow, Shotgun Messiah, Heaven & Earth, Pat Travers stb.), ez a sound azonban messze nem olyan erőteljes és tiszta, mint a What If... Kevin Shirley által megalkotott, mindent elsöprő intenzitású hangzásképe, de szerintem a Kevin Elson-féle korai lemezek is nagyobbat szólnak ennél, mind a mai napig. Egyszerűen nem dörren meg a cucc úgy, ahogy szeretném. A dobok kérdése is érdekes... Vajon ki dobolta fel ezt a lemezt? Ugye, Pat Torpey személyében a rockvilág egyik legízesebben játszó ütősét birtokolja a banda, kinek energiáit sajnálatos módon a Parkinson-kórral való küzdelem köti le jelenleg, és emiatt a koncerteket sem tudja vállalni. Pár hete beszélgettem Paul Gilberttel, és amikor feltettem a kérdést, kitérő választ adott. Állítólag Pat „írta" az összes dobtémát, és nem volt szükség arra, hogy külső ember üsse fel a dalokat. Sok mindent jelenthet ez, és lehet, hogy csak bebeszélem magamnak, de mintha régebben az ütemek is másmilyenek lettek volna.

Persze az anyag megítélése nálam sem e faktoron múlik, hanem a jó dalokon. Ahogy fent említettem, vannak ilyenek, csak éppen nem annyi, amennyi kéne. A „hosszú lemez – kevés istenigazából emlékezetes pillanat" összeállítás pedig nem szerencsés (tudom, Slash-é meg védhetetlenül hosszú, azzal mégis könnyebben meg lehet birkózni, de ez egy másik történet). Ha maradtak volna a bevált receptnél, és fullosan hozzák önmagukat, talán egészségesebb lett volna a végeredmény.

Értem én, hogy ők sem lesznek fiatalabbak, és nem akarják örökké ugyanazt a nótát fújni (pengetni), számomra azonban a Mr. Big nem a vintage rock attitűdről szól, annak ellenére sem, hogy mindig vonzódtak a blues rock felé. Ha szigorúan nézem az új pontozási szisztémát, akkor ez a lemez az élvezetesnél kicsit kevesebb, a becsületes iparosmunkánál viszont több. Lehet vitatkozni velem, de a ...Stories We Could Tell semmiképpen sem kiemelkedő momentuma a Mr. Big életműnek, ebben talán kiegyezünk.