Shock!

A Mr. Big számára jelenthetett volna óriási hendikeppet is az az irreális mértékű mainstream siker, amibe a To Be With You című megasláger (és pláne a leírhatatlanul geil Wild World) sodorta őket 18-20 évvel ezelőtt. De nem, a csapat nagyon jól jött ki abból a természetellenes állapotból: ezeket követően csináltak még egy baromi jó lemezt a nagykiadónak (Hey Man) a grunge éra közepén, majd a '90-es évtized végén nagyon okosan visszavonultak Japánba, immár Richie Kotzennel soraikban, és csak 2002-2003 táján jegelték tevékenységüket.

Hasonlóképpen tett Paul Gilbert is, de nyilván a tagság és a közönség számára is nyilvánvaló volt, hogy a történetet nem lehet ily módon lezárni. Még annak ellenére sem, hogy a maguk módján működtek a szólólemezek, másokkal összehozott projektek, és a feloszlásig a kotzenes Mr. Big is sikeres volt a japóknál. Richie belépésével bluesosabb, lelazultabb lett a muzsika, a két vele készült anyag (pláne a koncertfelvételek!) igazi csemegét jelent a Mr. Big katalógusban – nem véletlen, hogy a srác „családtag" maradt, és később is jammelgetett a többiekkel, ha úgy adódott. De Pat Torpey is dobolt később Kotzen, és ha jól rémlik, Gilbert szólózenekarában is, szóval komoly összeveszésről nem volt szó, egyszerűen adott pillanatban úgy gondolták, elég volt, majd egy későbbi alkalomal ahhoz volt kedvük, hogy újra legyen Mr. Big. Kötve hiszem, hogy aki látta a Budokan DVD-t és/vagy ott volt 2009-ben a Dieselben, annak eszébe jutna az ilyenkor szokásos „pénzszagú reunion" lózung.

Persze egy dolog a reunion turné, de mi van akkor, ha lemezt is akar csinálni a banda? A Mr. Big esetében azonban egy pillanatig nem kellett aggódni azon, hogy jók lesznek-e az új dalok. Egyrészt a fent ismertetett körülmények tükrében szó sem lehetett görcsös megfelelési kényszerről, másrészt ott volt a koncerteken is játszott Next Time Around, amelyet a live CD stúdióbónuszaként is megkaptunk, ennek alapján pedig nyilvánvaló volt, hogy nagy baj nem lehet. Ha pedig arra gondolt az ember, hogy a bulik hangulatát próbálja majd meg új dalokban visszaadni a banda, máris széles vigyorral várakozhatott az új albumra. És valóban: 2011 első nagy durranásaként megkaptunk egy döbbentesen jó hangzású, halál laza es feelinges, a Mr. Big minden korszakát ízlésesen megidéző gyűjteményt. Közhelyesen szólva: ez a Mr. Big 2011-ben!

Ahogy a finom lüktetésű, az indításában kissé a Queensryche Walk In The Shadows-ára emlékeztető Undertow elindítja a lemezt, az csakis egy kiegyensúlyozott, örömmel és tét nélkül zenélő bandára lehet jellemző. És persze hallatszik az iszonyat méretű hangszeres tudás is, amellyel viszont véletlenül sem hivalkodik a csapat. Villantások persze akadnak, már rögtön a második, rájuk jellemzően tempós American Beautyban (a Still Ain't Enough For Me is ebben a szellemben íródott) vagy a jammelős Once Upon A Time-ban, de az Around The World például egyenesen ordít az élő verzióba integrált szólóorgiáért. Az speciel nem tetszik annyira, hogy már a harmadik dal (Stranger In My Life) merengős-melankolikus, kicsit megtöri a lendületet, és nem is akkora durranás, mint anno a szintén harmadik Promise Her The Moon. Összességében nézve viszont annyira magas az általános színvonal és annyira pozitív az egésznek a kisugárzása, hogy semmi kedvem nincs negatívkodni. Abban sem vagyok biztos, hogy a Nobody Left To Blame-hez hasonló Led Zep-utánérzést már hallottam volna a bandától, de legnagyobb kedvencem talán a záró Kill Me With A Kiss, ennek végére már egyenesen bulihangulatba kerül a hallgató: bejön a rock'n'roll zongora, és a bluesos téma betempósodása után még legalább tíz percig lenne kedvem hallgatni az önfeledt jammelést. Végül azonban annyi történik, hogy befejeződik a lemez és az ember újraindítja. Mást nem is tehet – gratulálok, soha rosszabb visszatérést!