Hol máshol rögzíthette volna a Mr. Big legfrissebb – ezúttal akusztikus – koncertlemezét, mint legnagyobb sikereik helyszínén, mint a felkelő nap országában, ahol az elmúlt csaknem két és fél évtized során mindvégig igazi szupersztároknak számítottak? A 2011 januárjában, a japán WOWOW TV stúdiójában, maroknyi rajongó jelenlétében előadott és felvett anyag ugyanakkor semmi különösebb meglepetést nem tartalmaz, és összességében eléggé feleslegesnek tekinthető kiadvány.
Mindezt annak ellenére mondom, hogy a Mr. Big az egyik legnagyobb favoritom, mind az első négy klasszikus lemezüket, mind a zseniális 2011-es visszatérő albumot imádom és rendszeresen hallgatom, ráadásul 1993-as és 2009-es budapesti fellépésüket egyaránt legnagyobb koncertélményeim közé sorolom. Ugyanakkor az unpluggedot mint műfajt sosem tudtam igazán értékelni – az 1990-es évek közepének irtózatos hype-ja idején sem -, mert szerintem ezek a változatok csak a legeslegritkább esetben képesek bármit hozzátenni az eredeti verziókhoz. (A Nirvana unplugged lemezével pedig mindig is ki lehetett kergetni a világból, de ez nem tartozik ide.) Szó se róla, néha, egy-egy nóta erejéig szórakoztató ilyesmit hallgatni, s emlékszem, 1994 körül nagyon tetszett az MTV valamelyik műsorában élőben előadott akusztikus Voodoo Kiss, de azért hosszú távon nem igazán tud lekötni a műfaj.
Tekintettel arra, hogy a felvétel többé-kevésbé a What If... promóciójának céljából készült, a tíz nótából hét a legutóbbi anyagról szólal meg. Ez persze egyáltalán nem baj, mert a lemez mindegyik dala hibátlan, de ha már, akkor megspékelhették volna néhány korábbi elfeledett klasszikussal. Nyilván elmaradhatatlan a To Be With You, emellett viszont egyedül a már említett Voodoo Kiss (1994-es emlékeimnél haloványabb verziója) és a Take Cover (mekkora szám!) képviseli a '90-es éveket.
Korrekt módon elnyomják tehát csaknem az egész új lemezt, természetesen vannak ízes Gilbert szólók (bár ebben a műfajban azért Tommy Emmanuel mellett nehéz labdába rúgni), valamint Billy Sheehan is villant párat, de semmi olyan nincs itt, amire felkapnám a fejem. Oké, előfordulnak vonósok a To Be With You és a Stranger in My Life alatt (Takashi Miyazaki hangszerelésében), a Nobody Left To Blame alatt pedig visszakapcsolják az erősítőket (utóbbi viszont borzasztóan vérszegényre sikeredett), ám mindez kevés ahhoz, hogy ódákat zengjek egy kiadványról a mostani lemezdömping idején.
Aki ott volt a Dieselben 2009 októberében, az a saját fülével is hallhatta, hogy a zenekar három hangszeres tagja is mekkora torok, s milyen bámulatos harmóniákra képesek együtt élőben is. Így pláne nem értem, hogy miért pont egy ilyen akusztikus, intim hangulatú speciális koncerten nem adtak elő valami hasonlót. A dalok refrénjeiben persze itt is hallatszik az összeszokottság, de amellett nehéz volna elmenni szó nélkül, hogy Eric Martin helyenként mennyire bődületesen hamisan énekel.
Nem érdemes tehát túl sok szót vesztegetni erre a kiadványra: ott a helyszínen egész biztosan nagyon feelinges lehetett, és egyszer-kétszer persze lemezen is meg lehet hallgatni, de tuti, hogy ha Mr. Bigre vágyom, akkor az eredeti verziókat, illetve – ha már japán koncertről van szó – a Japandemoniumot fogom előkapni. Meg persze várom, hogy a srácok lendületből nekifussanak, és egy hasonlóan zseniális albummal jelentkezzenek mihamarabb, mint az újjáalakuló anyag.
