Shock!

Hányattatott sorsa volt a zenekarnak - és ennek a lemeznek is az utóbbi két évben. A csapatot ugye eddig Dark Clouds néven lehetett ismerni, de egy ideje nevet váltottak, főleg a némelyest módosult zenei irányvonal miatt. Jól tették, a Nadir szimpatikusabb zenekarnév, mint a mára kicsit kliséssé fakult Dark Clouds.

A lemez nagy részét 2003 óta ismerem és birtoklom, de mivel sokáig kiadót kerestek a srácok, így nem volt értelme írni róla. Miután kiadót nem sikerült találni, újra csak a saját finanszírozást reszkírozták meg - én azt mondom nem is baj, ideje volt már, hogy ne csak néhány bennfentes ismerje az új (vagyis azért már nem is annyira új) dalokat.

Zeneileg sokkal-sokkal dalcentrikusabbak és groove-orientáltabbak lettek, és a náluk már inkább maradványokban fellelhető doom/death helyett inkább a hardcore (vagy inkább metalcore, de nem a svédes trendi metalcore) felé mennek. Nem is baj ez, valahogy úgy érzem most talált rá a csapat az igazi énjére.

Igazi bólogatós, ugrálós nótákat írtak, néha gyorsulnak be, amolyan punkos/hc-s módra (mondjuk ez esik a legmesszebb az én ízlésemtől, de sokaknak meg ez jön be), akár azt is rá lehetne fogni egyik-másik dalra, hogy groove-metal. Furcsa, de pont ettől az irányvonaltól a hajdani CDT neve ugrott be, ők mozogtak ezen a vonalon nagyjából. (Főleg az As Daylight Yields egyes riffjei hallatán.) A szólók sem rosszak, illenek a dalokhoz, valahogy eddig fel sem tűnt, hogy gitárszólót is alkalmaznak. Néha totál meglepődtem, hogy miképp jutott eszükbe néhány hangból ilyen dallamos, feelinges szólót biggyeszteni egy-egy szám közepére (pl. Writing The Requiem...).

A lendületes dalok nekem bejöttek (és ebből van túlsúly a cd-n), "egyszerűségben az erő" - mondhatnók. A dalok két-három percesek, nem nyújtják túl egyiket sem feleslegesen. Most már csak arra kell figyelniük a jövőben, hogy ne legyenek túl egykaptafák a nóták. A kilencedik nótával nyúlnak vissza a kezdetekhez, doomos, kínzón lassú riffek is helyet kaptak itt. Ki is lóg a lemezről jól, nem igazán tetszett. A tizedik nóta pedig egy instrumentális kis szösszenet, amibe némi elektronikát is csempésztek, szokatlan a zenekartól. Utána hosszú csönd és a bónusz: egy Merauder feldolgozás (Five Deadly Venoms), ami abszolút jól áll a csapatnak, hiszen az irányvonaluk eléggé hasonló.

Tauszik Vitya meg rájött, hogy nem kell neki mindenáron énekelnie - szerencsére -, ezen a lemezen már nem is teszi, maradt az abszolút torokgyilkos egyforma üvöltésnél. A szövegeit most is érdemes elolvasgatni, tartalmas a mondanivalója, ahogy általában eddig mindig. A booklet sem rossz, és végre van már saját honlapjuk is.

Nadeahangzás. Az nem jó. Anno mikor Viktor az első verziót elhozta, mondtam neki, hogy ez nem az igazi, át kellene gyúrni. Át is gyúrták, például már nem döngenek annyira a mélyek mint legelőször, de sajnos ettől nem lett sokkal jobb. Ehhez a fajta zenéhez súlyosan megszólaló, erőteljes gitársound kell, meg a dobok sem túl szépek, mondjuk triggerelt, de talán attól (is)... Hozzáteszem: dögösebb hangzással lenne már esélyük egy kinti underground kiadót elcsípni. Szóval a megszólalás azért sokat ront az összképen nálam.

Az underground egyik legrégebbi és legigyekvőbb csapata, lehetne nagyobb erő bennük, ha utat találnának végre!