Shock!

Neal Morse nem kis zenei tudással rendelkezik. A fejében van az egész hetvenes évek progresszív zenéje, a klasszikus művek és még a popzene készítésének mikéntje is, és ezt a tudást kiválóan tudja arra használni, hogy hagyományos alapokon nyugvó, mégis mai zenét írjon. Már szinte nem is progresszív rocknak, hanem inkább prog popnak nevezném, amit csinál, hiszen a popzene alapfogalma, a popularitás, közérthetőség egyértelműen igaz a munkáira.

Akármennyire előremutató is minden dal, mind zeneileg, mind hangszerelésében, simán odatenném még nagymamám elé is, nem ijedne meg tőle, sőt, megkockáztatom, szeretné is a dalokat. Ráadásul ezen dalok megírásakor már nem volt mögötte zenekar (gyengébbek kedvéért a Spock's Beard), ahol a tagok egyéni villantásait, személyiségjegyeit is figyelembe kellett volna vennie.

Ez a zene egyszerre rock, prog, jazz és klasszikus, és teljesen Neal érzésvilágát fejezi ki. Persze direkt hagyott szólisztikus "lyukakat", ahová neves vendégeket hívott (mint például Roine Stolt és Jordan Rudess az In The Fire-ban, no meg Neal tesója, Alan, valamint a Genesis kultikus arca, Steve Hackett), és hagyott a végig közreműködő zenészeknek is. Ami viszont végtelenül szimpatikus, hogy ez az első lemez, ahol Mike Portnoyt sikerült megfékezni: "csak" dobol és nem villant végig.

Persze a lemez megértéséhez nem árt tudni, hogy Neal anno a vallás miatt lépett ki a Spock's Beard soraiból, és ez erősen hallatszik a szövegeken, illetve néhol a kissé túl pátoszos zenén is. A szövegtől még el lehetne tekinteni (nekem hellyel-közzel azért sikerült), de néhol már túl tévéprédikátoros-hitgyülis propagandazene hangulatom támadt (például Sold As The Sun modoros verzéiben vagy a The Glory Of The Lord hallelujázásában). Az már akár magánvélemény lehetne, hogy két olyan dolog van aminek nem szabad alávetni a zenét, az aktuálpolitika és a vallás, de ez maradjon az én problémám. Szerencsére azonban akad bőven ideológiamentes zenei csemege is, elég csak a 12 című tétel jazzbe hajló finomságait és kinyíló örömzenélését megemlíteni.

A lemez vége azonban megint egy pátoszgyűjtemény, még ha szép és zeneileg tökéletes is. Nagyon kár érte. Ez a rész már tényleg csak az elvakult Morse- és szektahívőknek jön be, én bizony unalommal és némi szomorúsággal vettem tudomásul, hogy a zenélést már nem a zene irányítja ezekben a tételekben.

Felemás tehát az album, és bár a zene miatt nem tudok nyolcasnál kevesebbet adni rá (pár éve még el se hittem volna, hogy egyszer Morse munkájára valaha tízesnél kevesebbet kanyarítok, hát még, hogy kettővel!), de sajnos picit megették az angyalkák a zenét. Ennek ellenére kellemes hallgatnivaló mindenkinek, aki képes ettől elvonatkoztatni. (A "?" egyébként valóban a lemez címe.)